Just Friends!?

Part 8

Már vagy 10 perce várok az igazgatói iroda elött, utálok várakozni. Nem kellett volna kihúznom a gyufát, de nem akartam Tylert bajba keverni, végülis én írtam neki azt a levet. Végre behívtak, még sosem láttam az iskola fejét, ahogy elnézem jócskán benne van a korban, a haja már deresedő, vastag keretes szemüvege groteszk ábrázatot adott neki, de arcán barátságos mosoly játszott. Phil Miller olvastam el a névtáblát. Intett, hogy üljek le. - Nos Mr Dun, miért küldték be hozzám?
- Mrs Sharp levelezésen kapott az óráján, és ahelyett, hogy odaadtam volna neki megettem.
Mr Miller egy pillanatig merőn nézett rám, majd kitőrt belőle a nevetés.
- Képes volt megenni? - hitetlenkedett.
- Igen.
- Az én időmben ez eszünkbe sem jutott, pedig hány büntetést kerülhettünk volna el.
- Amint látja sajnos ezzel sem lehet elkerülni - mutattam rá saját helyzetemre.
- Na látja ez igaz, sajnos fel kell hívnom a szüleit, és honap délután elzárásra kell mennie - kivett a fiókjából egy papírt ráfirkantott pár szót, majd átnyújtotta.
- Ezen rajta van hanyas terembe kell holnap mennie.
Megszólalt a csengő és Mr Miller közölte, hogy távozhatok.
- Aztán ne lássam megint itt - szólt utánam.
Ahogy kiléptem a szobából megláttam Tylert.
- Ugye nincs nagy gáz? Remélem nem kevertelek nagy bajba. - Ty... - Szólnom kellet volna, hogy én is benne voltam, nem fair, hogy egyedül vitted el a balhét, sajnálom de lefagytam és...
- Tyler, nyugi haver, nincs semmi gáz, ne pörögd túl a dolgot - vágtam a szavába - Na menjünk - mondtam miközben a vállára könyököltem.  A következő 3 óra is unalmasan telt el. Kivéve talán azt, hogy Tyler elaludt és összenyálazta a füzetét. Én tompa aggyal, álmos barátom ásitások és szitkozódások közepette törölte le a nyálát az arcáról, miközben átsétalunk az ebédlőbe. - Hol szoktál enni? - mutattam rá az asztalokra.
- Háát igazából nem szoktam itt enni.
- Akkor hol szoktál?
- Kint az udvari asztaloknál, vagy a zeneteremben.
- Most pedig igenis itt fogunk enni, mert kint hideg van! - méltatlankodtam.
- És hova üljünk akkor?
Körül néztem, tényleg hova ülünk, minden asztal tele van.  De megláttam hátul eggyet ahol csak egy fiú ült.
- Oda - böktem a terem másik végébe.
Ledobtam magam vele szembe, és kicsomagoltam a szendvicsemet. Tyler is úgyanúgy tett, de ő egy könyvet is kivett a táskájából, elkezdett bele körmölni.
- Mi ez a könyv? - kérdeztem és megpróbáltam bele lesni.
- A naplóm - nézett rám futólag.
- Megnézhetem?
- Biztos, hogy nem - mondta elpirulva.
- Miért van valami titkod? - nevettem el magam.
- Nincs, de ezek a személyes gondolataim, és ha engedném, hogy elolvasd akkor lehet furának tartanál. - mondta elkomorodva.
- Aha, mindegy a szüleim meghívnának titeket vacsizni valami étterembe, persze csak ha rá értek.
- Megkérdezem, de biztos örülni fognak neki - és már vissza is fordult a naplójához. Az ebédjéhez hozzá sem fogott, pedig elnézve nem ártana neki pár plusz kiló.
- Egyél! - szóltam rá. Belebámult a szemembe, kicsomagolta a szendvicsét és beleharapott, majd félretette az ételt.
- Az egészet - mutattam rá. Dühösen felkapta, majd elkezdte harapdálni. Ezt a csatát megnyertem gondoltam. Valamiért eltökélt szándékom lett, hogy vigyázni fogok rá.
Meggyötörten és lassú aggyal léptünk ki az iskolaajtón. Már egy ideje csendben lépkedtünk egymás mellett, mikor megformálódik bennem egy kérdés, ígyhát előlrébb megyek pár lépést, szembe fordulok vele és hátramenetben  sétálok tovább.
- Hogy hogy ilyen jól kosarazol?
- A bátyámmal rengeteget kosarazunk, ez az egyetlen sport amiben nem vagyok béna.
- Nagyon jó vagy benne.
- Köszönöm - vakarta meg a tarkóját zavartan.
Majd hirtelen megragadta mindkét vállam és magához rántott, ott álltunk túl közel egymáshoz. Ijedten lépett hátrébb két képést, majd mögém mutatott.
- Ott egy oszlop, majdnem neki mentél.
- Köszi.
Megálltunk a postaládánk elött, elölre hátra hintázott a talpán.