Just Friends!?

Part 6

Idegesítő pittyegésre ébredtem, lenyomtam a vekkert, és a másik oldalamra fordultam. Semmi kedvem nincs felkelni, de eszembejutott, hogy ma nem egyedül megyek iskolába, és erre a gondolatra azonnal kipattantam az ágyból. Rekord sebességgel öltöztem fel, lenyargaltam a lépcsőn, felmarkoltam az ebédemet s az ajtóhoz sétálva belém hasított a felismerés. Nem is beszéltünk meg semmit, se időpontot, se helyszínt. Megtorpantam, lehet csak le akart rázni és azért eggyezett bele? Biztos vagyok benne...
Keserű gondolataimmal kiléptem az ajtón és megláttam. Ott állt a postaládára könyökölve, félmosollyal az arcán. - Szia - köszönt barátságosan.
- Szia - feleltem és megeresztettem egy apró mosolyt.
- Nem sietted el, már 10 pece itt szobrozok - nézett az órájára.
- Korán jöttél, még a csengő elött ott leszünk - magyaráztam.
- Legalább nem kell szednünk a lábunk - nevette el magát.
Lassan elindultunk és úgy látszott mindketten akurunk valamit mondani, de egyikünk sem tudja, hogy mit.
Ígyhát én törtem meg a csendet, a legkézenfekvőbb kérdéssel.
- Honnan költöztetek ide? - közben a földet bámultam és elrúgtam egy kavicsot.
- Los Angeles - felelte tovább rúgva a kavicsomat ami a lába elé gurult.
- Gondolom nem volt olyan unalmas mint itt.
- Nem, nem volt az, de nekem itt jobban tetszik, nem hiányzik a sok ember, az a nagy zaj még a saját gondolataimat sem hallottam - magyarázta nosztalgikusan.
- És miért pont ide költöztetek?
- Apám jobb munkát kapott itt, szóval összepakoltunk és mindent hátrahagytunk.
Közben megérkeztünk az iskolához, "tudtam, hogy előbb ide fogunk érni" elmélkedtem.
Rámnézett egy olyan "most mihez kezdjünk" arccal.
- Nem messze van pár pad, odamehetünk ha gondolod.
Bólintott eggyet és elindultunk.
Amint odaértünk ledobta a táskáját én meg követtem a példáját.
Éppen ültem le amikor bevillant valami - Honnan tudtad, hogy hol a házunk? - kérdeztem ledöbbenve.
- Tegnap mondtad melyik utcában laktok, odamentem és végignéztem a neveket a postaládákon - válaszolta úgy mintha ez eggyértelmű lenne.
Ebben a pillanatban elsétált elöttünk pár osztálytársunk és gonoszul megkérdezték - Mi van Joseph lecsaptál az új fiúra? - Reménykedsz, hogy nem veszi észre milyen gáz vagy? - tette hozzá egy másik.
- Húzzatok el - köpte oda nekik dühösen Josh.
- Már meg is véd téged? Vigyázz haver még a végén te is menthetetlenül lúzerré változol, habár ahogy elnézem már késő - Röhögte el magát a szájhős.
- Nem hallottad? Azt mondtam húzzatok el, vagy te is kérsz egy kis kóstolót az öklömből? - kérdezte miközben fel állt.
- Nem, már megyünk is - villantott gonosz mosolyt - ennyi elég volt belőletek, gyertek - szólt oda a többinek.
Amint elmentek Josh visszaült én meg felé fordultam - Köszi, de nem kellett volna.
- Semmiség - veregette meg a vállam.
Csendben ültünk egymás mellett, míg Josh a tájat kémlelte, addig én őt bámultam.
Ahogy a szél összeborzolja az amúgy is kócos haját, ahogy elmosolyodik, mintha egy viccet mondtak volna amit csak ő hallott, ahogy hunyorít a szemével és kis ráncok lesznek miatta a homlokán.
Kis idő múlva észrevette, hogy őt figyelem és zavarodottan megkérdezte - Mi az, koszos az arcom vagy mi? Lázasan kutakodtam az agyamban valami elfogadható válasz után.
- Semmi csak azon gondolkoztam miért pont kék? - nyögtem ki az első kérdést ami beugrott.- Mármint a hajad - pontosítottam értetlenkedő arcát látva. Beletúrt az említett kék sörénybe mielött válaszolt volna. - Mert az ég is kék és én szeretem az eget - adta meg az egyszerü választ.
- Miért? - kíváncsiskodtam.
- Mert van benne valami elragadóan szép, elérhetetlen, az ég olyan mint mi emberek, bármelyik pillanatban megváltozhat, lehet haragos vagy felhőtlenül boldog is. Mintha csak tőle kaptuk volna az érzéseinket.
Ahogy ezt magyarázta az egész olyan igaz volt, attól a perctől fogva máshogy tekintettem az égre, mint eddig.
Ránézett az órájára és közölte, hogy ideje bemennünk. Észre sem vettem, hogy megtelt a parkoló emberekkel.
Ahogy beléptünk a terembe megszólalt a csengő, és elindultunk hátra, hogy elfoglaljuk a helyünket.