The Last Summer(Stolen Beat fanfiction)BEFEJEZETT

30.

03. 12. Kedd
Sok idő eltelt, mióta utoljára írtam. Az ausztrál élet teljesen más, mint a magyar. A lakásunk szép és tágas, de nem olyan, mint amilyen otthon volt. Kisebbek a szobák és a nappali a tágas. Körülbelül ezzel le is írtam a kis lakásunkat, ami nem túl izgalmas. A város gyönyörű, de hamar ki lehet ismerni. Suliba nem járok továbbra sem, mert angol nyelvű iskolába anyukám nem akart iratni és nem is tanultam angolt világ életemben szóval igen. Nehéz tájékozódni, de én nem megyek sehova. Laura és anya tudnak angolul. Anya folyékonyan beszél, Laurával pedig kiskora óta beszélget angolul. Én mindig is olaszt tanultam. Gimiben vettem fel mellé az orosz nyelvet, ami nem annyira tetszik, de elég érdekes ahhoz,hogy azt tanuljam. Na mindegy is. Tehát én egyedül töltöm a mindennapjaimat egy lakásban és tanulok meg egyéb kicsit sem fontos dolgokat csinálok. Anya keresi a megfelelő magántanárt számomra, de még nem találta meg. Olyan kell, aki tud magyarul és angolul is. Annyira szeretném, ha nem találna. Inkább hagyjuk is. Beszélek valami érdekesebb témáról. Mondjuk Bence meg én. Vagyis csak Bence. Olyan nehéz volt otthagyni. Tudom, hogy nem örökre jöttem el, de 2 év az rengeteg és nem úgy látom, hogy anya hazaengedne. Lehet, hogy megyünk Magyarországra, de nem biztos. Ha viszont igen, akkor Bence lesz az első, akinek szólok. Na de térjünk át arra, hogy milyen is volt az a bizonyos nap.

Január másodika volt. Reggel tök gyorsan elkészültem, a hajnali kelés ellenére. Anyu szólt Bencééknek, hogy mikor megy a gépünk már tegnap, szóval ezzel nem kellett foglalkoznom. Napos idő lesz ma, mert hajnali 6-kor már jött fel a nap. Levittem a csomagjaimat a kocsihoz, ami visz minket Budapestre.

- Még pár cuccomat fent hagytam. 2 perc és itt vagyok. - mondtam anyának. Felrohantam a szobámba. Kinyitottam az ajtót és beléptem. Egy teljesen üres helyiséget láttam magam előtt. Minden plüssöm, minden kis dolgom elpakolva és elvitelre készen. A polchoz léptem, amin a képeim vannak. Felemeltem azt, amelyiken Bencével egy koncert előtt a backstageben csókolózunk. Kiszedtem a keretből a képet és megfordítottam. Tudtam, hogy Bence írt rá valamit. Ezt találtam a hátulján:
,, Kedves Míra! Te vagy számomra az a lány, aki mindig színt tud vinni az életembe. Az, akiben megbízhatok, akiben nem csalódok, aki meghallgat, aki szeret, becsül és soha nem hagy el. Aki mindennél fontosabb számomra. Ez a nap emlékezetes lesz és remélem, hogy soha nem fogod elfelejteni. Akárhová is mész, ezt a képet vidd magaddal és, ha szomorú vagy, csak fordítsd meg és olvasd el a hátulját! Én mindig ott leszek veled! Szerelmed, Bence! "

Annyira meghatott ez a kis szöveg, hogy már-már sírtam. A képet eltettem a táskámba és végighúztam a polcon az ujjaimat. 2 év múlva visszajövök ide és megsárgult képeket fogok látni,amik elkészültének a napja élénken fog élni a fejemben. Olyan emlékképként, amit remélem, hogy soha a halálom napjáig nem fogok elfelejteni. Elvileg amikor meghalunk az egész életünk lepereg előttünk. Mintha egy képeskönyvet kapnánk tulajdonképpen az emlékeinkről. Hogy másodpercek alatt élhessünk újra a napjainkat. Vagy legalább azokat, amik szépek és jók voltak. 16 évesként már most sok olyan napom volt, amit bár megismételhetnék, mert annyira csodálatos vagy éppen szórakoztató volt. Egy örök élmény. Ezekért a pillanatokért érdemes élni és küzdeni. Azokért a pillanatokért,amikor elérted az álmaidat. Nincs annál szebb érzés.

Ezekkel a gondolatokkal léptem ki az ajtón és könnyes szemmel zártam be magam után. A kocsihoz rohantam és beültem hátra. Bedugtam a fülesemet és megnyitva a,, Stolen Beat"nevű lejátszási listám, elkezdtem zenét hallgatni. Egészen Budapestig hallgattam, aztán a reptéren elpakoltam a táskámba mindent. Amikor megpillantottam Bencét a kocsi ablakából, még a szinte mozgó kocsiból pattantam ki és rohantam felé. Nagyon örültem, hogy láthatom,de egyben szomorú is voltam, mert ez volt az utolsó találkánk 2 évig. Negyed óránk volt a gép indulásáig. Latyitól, Lilitől és Lillától hamar elbúcsúztam. Bencéhez lépve legördült az első könnycsepp az arcomon. Tudtam,hogy nehéz lesz,de azt nem hogy ennyire. Bence magához húzott és megcsókolt. Nem akartam itt hagyni.