The Last Summer(Stolen Beat fanfiction)BEFEJEZETT

31.

03.13. Szerda

Reggel,amikor a konyhában éppen a reggelimet ettem és az instámat bújtam,jött egy értesítésem a Facebooktól. Valaki ismerősnek jelölt. Nem igazán szokott érdekelni,mivel ez a nyilvános profilom és napi 100 ismerősnek jelölés jön,tehát nem szoktam megnézni. Ez viszont más volt,mert rögtön utána üzenetet is kaptam. Beléptem az alkalmazásba és megnéztem ki az. Mark volt,akivel tegnap az ajtó előtt beszélgettem. Visszajelöltem és megnéztem az üzenetét is.

,,Akkor áll még a mai találkozás?"

,,Miért ne állna? Hol? Mikor?"

,,Mondjuk 1-kor a Cafe Con Leche-ben?"

,,Oké" egyeztem bele. Lecsekkoltam a helyet. Egész szép,bár kicsit messze van tőlem,de nem baj. Felmentem vissza a szobámba és kiszedtem magamnak a szekrényemből egy pamut magas derekú rövidnadrágot,hozzá egy fehér spagettipántos ujjatlant és egy fekete szandált. Elmentem fürdeni és felvettem a ruháimat. Feldobtam egy alig látható sminket,felkaptam a fekete hátizsákom és indulhattam is. Három megállót metróztam és utána leszálltam,hogy sétálni is tudjak és megismerjem kicsit a város ezen részét. Körülbelül fél órája sétálhattam,amikor odaértem a megbeszélt helyre. Bementem és rögtön kiszúrtam Markot. Egy fehér inget viselt farmar rövidnadrággal. Tipikus ausztrál. Jó ideje élhet már itt,ha ennyire eltanulta a divatot. Nem gondolkoztam ezen sokáig,leültem vele szembe és rendeltünk egy-egy kávét.

- És te honnan érkeztél? - kérdezte Mark.

- Én egy nagyon pici faluból,Pécs mellől. Te? - helyeseltem.

- Én Budapestről,de egészen pici korom óta itt élünk. Budapestre szinte nem is emlékszem. Csak annyi maradt meg,hogy milyen volt a házunk. A többi teljesen sötét. De te gondolom emlékszel mindenre. Mióta vagytok itt? 

- Két hónapja körülbelül. Nagyon nehéz volt eljönni otthonról és otthagyni mindent. Tudod én lovas vagyok és van két lovunk otthon és annyira nehéz volt elválni tőlük. Most nem ülhetek minden nap lóháton.

- Teljesen megértem. Mi nem itt laktuk Sidney-ben,hanem Melbourne-ben és én ott modellkedtem. Egy híres cégnél a Vouge-nál. Többek között azért is költöztünk el,mert túl sok időmet elvette és nem volt időm tanulni. Azóta magántanuló lettem. Tényleg el is felejtettem kérdezni,hány éves vagy?

- Én 16 éves vagyok. - mondtam. - Te?

- 17. Nem sokára 18. Mesélj most egy kicsit te. Milyen volt az életed mielőtt idejöttetek? 

- Hát elég érdekes. Versenyszinten lovagoltam,Európa Bajnok vagyok díjlovaglásban,magántanulóvá váltam magánéleti dolgok miatt, van egy húgom,de azt már tudod,azért kellett ideköltöznünk,mert anyukámat áthelyezték ide és nem hagyhatott minket otthon. Két évre,két ilyen fiatal lányt. Van egy nővérem,aki már elköltözött és maximum ő tudott volna ránk figyelni,vagy a mamám,de ő már nagyon idős. Ezért eljöttünk és otthagytunk mindent,ami fontos volt. A barátainkat,a lovakat,a házat. Kb. ennyi az én történetem. Nem vagyok egy érdekes ember.

- Hát a Facebook meg az Instagram nem azt mutatja. Több tízezren követnek. 

- De ez nem befolyásolja azt,hogy milyen az életem.

- Nekem befolyásolja. Amióta nem modellkedem egyre inkább csökkent a követői száma. Unalmasabb az életem,kevesebb üzenetet kapok. Viszont képzeld el,rajta vagyok azon,hogy újra modell legyek. - mesélt. Még sokáig beszélgettünk és végül én szólaltam meg először. 

- Bocsi,de nekem mennem kell,még van pár elintézni valóm mielőtt későre járna. Köszi a kávét! Szia!

- Igazán nincs mit. De ugye találkozunk még? - kérdezte. 

- Persze.

- Jó,rendben.Szia! - köszönt el. Kimentem a kávézóból és egyenesen hazafelé vettem az irányt. A metrón ülve utána néztem,hogy fel lehet-e menni a híd tetejére. Örömmel láttam,hogy igen,viszont az árával vitatkozni tudnék. Napszaktól függően változik,de 72 ezer forintot elkérni érte,mondjuk éjszaka,az kész rablás. Na mindegy,azt hiszem erre fog elmenni a félretett zsebpénzem. Hazaérve felmentem a szobámba,lezuhanyoztam és felvettem egy fehér térd fölöttig érő ruhát. Lerohantam a lépcsőn. A konyhába érve Laurát találtam. Leültem mellé az asztalhoz egy pohár vízzel.

- Szia Laura! - mondtam neki.

- Szia! Te hová mész ilyen csinosan? - kérdezte.

- Fotózkodni a Harbour Bridge tetejére és te jössz velem.

- Micsoda? Ezt most nem mondod komolyan? Mikor megyünk?

- De bizony. Amint besötétedett elindulunk. Anyának egy szót sem erről. - kötöttem Laura lelkére a dolgot. 

- Jó. Majd azt mondjuk anyának,hogy a városba megyünk.

- Oké. Neked lesz holnap suli? - kérdeztem

- Igen lesz. Miért?

- Ja semmi,csak,hogy időben hazaérjünk.

- Míra segíts! Én mit vegyek fel? Te olyan szép vagy és szeretnék én is így kinézni.

- Figyelj! Ha végeztél a kajálással,akkor felmész,lezuhanyzol,addig én kiválasztom a ruhádat és kisminkellek. Oké? - kérdeztem

- Jesszusom! Oké! Persze,hogy oké. Már megyek is fürdeni. - mondta,majd felpattant a székről és elviharzott. Utána mentem az emeletre,egyenesen be a szobájába. Megkerestem azt a ruhát,ami rajtam van,mert Laurának is van egy ugyanilyen ruhája. Kiterítettem az ágyára és áthoztam a sminkcuccaimat a szobámból. Elkészítettem egy nem túl feltűnő sminket,de hozzá vörös rúzst használtam. Úgy gondoltam,hogy miért ne lehetnénk Lauval egyformák,ezért neki is ezt terveztem. Mire végzett a tusolással,addigra én is készen voltam. 

- Hugi ma egyformák leszünk. Ilyen sminket fogsz kapni és az ilyen ruhádat fogod felvenni - mutattam magamra. Laura csodálkozva nézett.

- Nem mondod? - kérdezte teljesen elképedve. Amióta együtt vagyok Bencével,sokkal jobban felnéz rám. Olyan,mintha a példaképe lennék. Nem menőzni akarok ezzel,meg nem is sajnáltatni akarom magam. Amikor összejöttem Bencével teljesen megváltozott az életem és a húgom azóta felnéz rám. Tudja,hogy milyen szar volt az életem mielőtt megismertem Bencét. Tudja azt is,hogy egy nyár alatt sikerült megváltoztatnom. Ez felfoghatatlan még számomra is. Jajj kellett nekem ezen gondolkoznom. Egész nap egyszer sem jutott eszembe,hogy mennyire hiányolom Bencét meg azt,hogy otthon legyek aztán most tessék. Kicsit rosszabb kedvvel álltam neki a húgom sminkjének,de Laura mellett nem lehet szomorkodni. Egyből elkezdett hülyeségekről dumálni. Mire készen lettem Lau arcával,addigra már sírtam a nevetéstől. Mindketten felkaptuk a szintén egyforma hátizsákunkat és elindultunk. Szerencsénkre anya simán elhitte,hogy a városba megyünk,ezért könnyen elengedett minket. 5 perc sétára laktunk a hídtól. Amikor odaértünk,megvettük a jegyeket és már fel is vittek minket. Nagyon durván gyönyörű volt az egész város. Lőttünk pár képet és miután kigyönyörködtük magunkat,hazamentünk. 

Itthon már nem történt igazán semmi érdekes dolog. Anya már aludt,Laura is lefeküdt,én pedig feltettem a legjobb képet instára,ezzel a felirattal: "A világ másik feléről is ugyan úgy szeretlek. Ne feledd én mindig ott leszek neked,ha szükséged van rám. " Bencének címeztem ezt a két sort. Nem jelöltem meg a képen,úgyis lesz elég komment,hogy"biztos Bencének szól" vagy éppen "úristen az álompár" esetleg "akkor Míra ezért nincs ott a koncerteken" és valószínűleg egy csomó jelölés. Ez szokott menni. Néha elolvasom mik vannak alatta,de legtöbbször csak megjelölések. Kitettem a képet és néztem egy kis sorozatot,majd 11 körül elnyomott az álom.