The Last Summer(Stolen Beat fanfiction)BEFEJEZETT

32.

06.01. Szombat

Nagyon régen írtam. Ez van,ha nem történik semmi az ember életében. Nagyjából ennyi történt március óta:

- Mark időközben belopta magát anyám és a húgom szívébe is. Kiderült,hogy anya és Mark apja ismerik egymást. 

- Mark egyre többet jár át hozzánk és nagyon-nagyon sokszor hív el "találkozni".

- Én még mindig magántanár nélkül vagyok,szóval unalmasan élem az életem.

- A képemre több ezer szív érkezett és több ezer komment.

- Barátaim még mindig nincsenek,az otthoniak pedig nem érnek rá.

- Legutoljára pedig,ami a legfájdalmasabb,hogy nem beszélek Bencével.

Egyre több dolga van és nincs ideje rám. Néha,amikor van egy kis ideje,akkor ír,de amúgy semmi. Minden egyes alkalommal,amikor látok valahol,valami Stolen Beates vagy Buzás Bencés dolgot,akkor olyan maró fájdalmat érzek a mellkasomban,mint még soha. Az,hogy nem beszélünk jobban fáj,mint az,amikor szakított velem. Én megértem és elfogadom,hogy sok dolga van. Tiszteletben tartom,hogy koncertezni jár,hogy lemezt csinál,vagy éppen dedikál. Esetleg interjút ad egy újságnak,internetes oldalnak,youtube csatornának. Nagyon szeretem Bencét és tisztelem is amiért 17 évesen ilyen nagy karriert épített fel magának Latyival és ilyen jól kezelik ezt a helyzetet,de még a szülinapját sem ünnepelhettük meg videochaten,mert éppen fellépése volt. Én teljes mértékben megértem Bencét,és ezt nem lehet elégszer elmondani,de egy dolgot elfelejtett. Hogy neki van egy barátnője a világ másik felén,és minden nap várja,hogy legalább annyit írjon él-e még egyáltalán. 

Kezdett sötétedni és már megjelentek az első csillagok az égen,amikor sétáltam ki a megszokott kis helyemre. Nem olyan rég,amikor még beszéltünk Bencével,találtam egy helyet. Egy iskolának az udvarához tartozott,de akárki bemehetett. Egy hatalmas tölgyfa törzsénél,egy kis pad volt elhelyezve. Az egésznek plusz romantikus feelinget az adott,hogy egy picike dombon van ez a hely. Mindig éjjel megyek ki ehhez a padhoz,hogy tudjam csodálni a várost,meg a csillagokat. A naplómmal együtt leültem a padra és csak meredtem magam elé csendesen,amikor kaptam egy üzenetet Messengeren.

,,Bence: Szia! Beszélnünk kell!"

,,Míra: Jó,mikor?"

,,Bence: Most!" Rögtön fel is hívott. Nem FaceTime-on,nem videohívásba,csak simán,mintha egy átlagos embert hívna,mert azt is hívott. Egy számára tök átlagos embert. Bence ma szakított velem,vagyis inkább én vele. Nyugodtam sikerült végighallgatnom,ahogyan beszél mindenféle fellépésről,meg zenész dologról,csak aztán betelt a pohár. Muszáj volt elmondanom mit érzek. Nem mondhatom,hogy csak játszadozik velem,mert nem. Nem mondhatom,hogy ő dobott ki engem,mert én őt. Nem mondhatok Bencére semmi rosszat. Minden az én hibám. Én csaptam rá a telefont,én mondtam el mindent,ami vele kapcsolatban bántott,megfeledkezve arról,hogy vele beszélek. Magyarul én csesztem szét az egész kapcsolatunkat. Ami tökéletesen működött. Amit Bence hozott helyre. Adtunk egymásnak még egy esélyt és én bíztam benne,hogy nem fog bekövetkezni a szakítás. Minden este úgy aludtam el,hogy rettegek. Rettegek attól,hogy vége....és most vége. Örökre vége. Olyan dolgokat vágtam Bence fejéhez,amiket soha nem tudok megbocsátani magamnak és szerintem Bence sem tud megbocsátani nekem. Ha esetleg igen,akkor az nagyon hosszú idő múlva lesz. Most viszont egyedül ülve a hűvös,kora őszi szélben, meredten,üveges tekintettel magam elé bámulva,csak azon gondolkozom, lehet,hogy erre most a barátságaim is rámennek majd. Felemeltem a fejem és az égboltot pásztáztam. Bencével kiválasztottunk három csillagot,ami az északi és déli oldalról is látszik. Megkerestem őket. A helyükön voltak és nem mozdultak március óta. Hirtelen egy hullócsillag zavarta meg a bambulásom. Kívántam. Kinyitottam a naplóm és a leghátuljába kezdtem el írni. Egymás után jöttek a szavak. Egy történetet írtam le,egy lányról,aki magányos. Egy kis angol városban nőtt fel a keresztanyjánál,mert a szülei még egész pici korában elhagyták őt. Amióta az eszét tudja a keresztanyjánál él és magányosan érzi magát. Nincsenek szülei,nincs tetvére,nincsenek barátai,nincs senkije a keresztszülein kívül. A lányt Sarahnak hívják. A története 1980-ban játszódik. Az internet és telefonok nélküli világban. Sarah élete egy napon teljesen megváltozik.

Nem tudom meddig ültem kint,de csak írtam és írtam. Hazaérve sötét volt,úgyhogy konstatáltam,hogy nagyon késő lehet. Felmentem a szobámba és rögtön elnyomott az álom.

Sziasztok! Mi a véleményetek arról,hogy ilyen sűrűn hozok részt? Nem zavar titeket? Beszélgessünk kommentben és természetesen várom a véleményeteket a storyról! Puszi: Petra 🙂