Creepypasta! (BEFEJEZETT)

Jason The ToyMaker (Jason, A Játékkészítő)

Nem maradt sok emlékem a múltamról. Az igazi szüleim arca olyan, mint elhomályosodott álarcok az elmémben. Csak a gyerekkoromból maradt meg valami, arctalan nevek és teljes sötétség. 9 éves koromban valami történt a családommal. A trauma nagyon mélyen érintett, ezért elfelejtettem az életem nagy részét. A legjobb barátomról kevés emlékem maradt. Ő volt az egyetlen, aki volt nekem egész életem során. Egy kép rögzült az elmémbe, együtt nevetünk, a háttérben egy zenedoboz dallama játszódik. Az emlékezetkiesésem üres lyukai között, eszembe jutott a mézszínű szeme és a sötét mahagóni haja. Emlékszek a barátságos mosolyára... de másra nem. A többi eltűnt a sötétben, mint, ahogy ő is. Az emlékeim az árvaházig nyúlnak vissza, ahol születtem. Nagyon rendes szülők fogadtak örökbe, Maddalena és Steven, éreztem azt a meleg érzést, hogy van családom. Érzelem, amit elfelejtettem. Tizenöt éves koromig az otthonukban neveltek fel. Az emlékezetkiesésem pszichológiai vizsgálatokhoz vezetett, amik évről évre kezdtek hanyatlani. Úgy látszik, soha nem kapom vissza az emlékeimet. Zavarodott maradtam. Egyrészt szerettem volna tudni, hogy mi történt, de másrészt... az aggodalom furcsa érzése szerint bár ne szeretném. Nyilvánvalóan a traumámnak volt kellemetlen következménye. Mintha valamitől paranoiás lennék. A szakemberek azt mondták a szüleimnek, hogy ez a különleges emlékezetnek köszönhető, amit valami folyamatosan stimulál. Sem az ok sem az, ami valóban is volt, nem volt érthető, de az erőfeszítésem ellenére nem tudtam rá figyelni. Úgy éreztem, mintha figyelnének, de nem az emberek, hanem a kitömött játékok a szobámban. Hülyén hangzik. Az elején még csak sima játékok voltak, de időről időre a nagy kerek szemeikkel engem bámultak. Mivel kicsi voltam, azt hittem, hogy a kitömött játékok a szobámban élnek és néha megpróbáltam bebizonyítani: kilestem a szobámból a félig nyitott ajtón, utána hirtelen megfordultam, soha nem vettem le róluk a szemem, ameddig nem éreztem egy égető érzést a szememben. Ez volt az egyik emlékem a gyerekkoromról, amitől mosolyogtam, de a dolgok változnak. Újra és újra a kitömött játékok voltak azok, akik engem bámultak. Majdnem olyan volt, mintha tesztelni akartak volna, de többé nem foglalkoztam vele. Ez a gondolat megmaradt az elmémben. Néha úgy látszott mintha mozognának, a kis arcaikat felém fordítanák. Valamikor pedig úgy mintha hangokat adnának ki a szobámban. Ez nem lehet igaz, természetesen. Miért gyötört e gondolat? Miért utáltam azokat a kitömött játékokat? Mindezek ellenére, miért nem szabadultam meg tőlük? Gyerekeknek ajándékozhattam volna vagy kidobhattam volna őket. Egyik nap megpróbáltam, de tényleg, de amikor a kezembe vettem az egyiket, az aggodalom és a rémület erős érzése megakadályozott. Végül mindig visszatettem őket a helyükre; a bútorokra, az ágyamra, a polcokra. Aztán nyugtatókat kellett szednem. Csak egyetlen egy játék volt, amivel aludtam, a korom ellenére ragaszkodtam hozzá s családias szeretettet éreztem tőle, ami jóval az emlékezetkiesésem előtt kezdődött. A szekrényemben találtam az árvaházban, attól a pillanattól kezdve szétválaszthatatlanok lettünk. Egy aranyos nyuszi volt olyan hosszú fülekkel, mint a teste, az egyik oldala piros volt, a másik pedig karamell színű. Fekete mellényt viselt, két hosszú ujjal, amik lelógtak a lábáig és egy elegáns gallérban végződtek, aminek szúrós érintése volt az anyag szélénél. A bal gyöngy szemét egy ízléses, fodros szemkötő takarta s a közepén fekete gomb volt. Vicces volt, mert úgy tűnt ő az egyetlen kitömött játék, aki ártalmatlan. Mellettem aludt kiskorom óta, mint aznap este, miután a takaróm alá rejtőztem. Majdnem azonnal álomba merülve a régi repedt falak között. 

Álltam vagy ültem a sötétben, képtelen voltam megmozdulni s nem értem, hogy voltam rá képes, csak a desztillált csend vett körül. Valami ragacsos megragadta a csuklómat, nagyon szorosan fogott, azonnal átszaladt rajtam a fájdalom. Fehér körmök karmolták a húsom. Láttam, ahogy felvágják a bőröm, véreztem. Sikítottam és sírtam, de nevetés nyomta el a reménytelen védekezésemet.