Creepypasta! (BEFEJEZETT)

A segélyhívás, aminél semmi sem stimmel

Már az elejétől kezdve elcseszett egy helyzet volt. Egy Carol nevű nő hívta a 911-et, mert valaki volt a lakásában. Elmentünk, hogy utánajárjunk, de hiába néztük át a házat centiről-centire, semmit sem találtunk. Az ilyesmire általában könnyű magyarázatot találni. Az öregek agya néha döccen egyet. A demencia és az egyéb elmebajok szépen eluralkodnak az életükön. Szomorú, de ez van. De ez a nő csak huszonnégy volt. Másképp mondva egyáltalán nem volt valószínű, hogy csak képzelődött. Nagyon feldúlt volt a helyzet miatt. Miért játszaná meg magát? Elhagytuk a lakást, de mondtuk neki, hogyha tapasztal valami szokatlant, hívjon minket ismét. Igazából nem tehettünk semmi mást. Nagyon meglepődtünk, amikor ismét kaptunk tőle egy hívást a következő napon. Odahajtottunk és ismét átkutattuk a lakást. És ismét nem találtunk semmit. A gond az volt, hogy a ház másképp nézett ki ekkor. Mintha lett volna egy hajszálnyi eltérés, ami miatt úgy éreztük, nem azon a helyen járunk, mint tegnap. A társamnak – Becknek is feltűnt, de nem tudta volna megmondani, hogy mi a gond vele. Eldöntöttük, hogy nem hozakodunk elő vele, és Carolnak azt mondjuk, semmit sem találtunk. A nő arra kért, hogy várjunk, mert videóra vette a támadó. Elővette a telefonját, és megkért, hogy nézzük végig a videót, amit mutatni fog. A felvétel a házában készült. Körberohangál, és közben kapkodja a levegőt. Akkor megláttuk. Egy nagy termetű alak a feje tetejétől a lábujjáig valami fekete kezeslábasban. Elindul a kamera felé, Carol pedig sikítva berohant egy szobába, és magára zárta az ajtót. Dörömbölés az ajtón, aztán hallhatjuk a távolodó léptek zaját. Fogalmunk nem volt, mit mondhatnánk a felvételre, de aztán arra jutottunk, hogy a férfi biztosan elment, miután Carol magára bezárkózott. Akárhogy is, a bejárati ajtó zárva volt, mikor megérkeztünk, Carol pedig állította, hogy nem hagyta el a szobát. Kulcsa lett volna a házhoz? Igaz, hogy ez jó pár dolgot megmagyarázna, de a helyzet így még rosszabb lenne. Elhatároztuk, hogy az éjszaka a házon tartjuk a szemünket. Óvatosak voltunk, pár háznyival odébb parkoltunk egy civil kocsival. Mindketten teljesen éberek voltunk, ugrásra készen, ha beütne a gebasz. Hajnali kettő körül láttuk, hogy valaki átsétál az úton a ház irányába. De nem a férfi volt. Carol volt az. Beckkel ugyanúgy elképedtünk: Ez most mi a franc akar lenni? Kiszálltunk a kocsiból, és visszasétáltunk a házhoz. Dörömböltünk az ajtón, de senki sem válaszolt. Láttuk, ahogy bent a lámpák fel-le kapcsolódnak, de nem tudtuk, mit akar jelenteni. Vajon azt akarja, hogy menjünk innen? Pár perccel később a diszpécser hívott, hogy Carol megint hívta a 911-et, mert most több ember is van a házában. Megkérdezték, hogy kérünk-e erősítést. Bizony, hogy kértünk. Hezitálás nélkül berúgtuk az ajtót, és berontottunk. A nappaliban még mindig villogott a lámpa, de a kapcsolójához senki hozzá sem ért. Hívtuk Carolt, de senki sem felelt. A házban síri csend volt. Láttam, ahogy a szomszédok felkapcsolják a villanyt a lakóövezetben. Felrohantunk a lépcsőn, és átfésültük a szobákat. De nem találtunk senkit. Újra átnéztük a lakást centiről centire, de most sem találtunk senkit. Még Carolt sem, pedig pár perccel azelőtt láttuk, ahogy belép. Ahogy ott ácsorogtam zavarodottságtól kábán, egyszer csak megszólalt Beck:

– Van itt egy szoba, aminek nem kellene itt lennie.

– Mi a francról beszélsz? – kérdeztem.

– Megszámoltam – felelte. – Kilenc szoba volt legutóbb mikor itt jártunk. Most tíz van. Te nem vetted észre? 

Erőlködtem, hogy fel tudjam idézni. Tudat alatt tudtam, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Most már rájöttem.

– A pince. Legutóbb csak egyetlen lejárat vezetett lefelé.

Beck bólintott.

– Már kettő van.

Nem tudtam mire vélni. Végignéztem a lakáson hátha összeáll a kép, de erre nem lehetett semmilyen magyarázat. Tíz másodperccel később kopogást hallottunk a bejárati ajtó felől. Feldúltnak tűnt. Kinéztünk a nappali ablakán, de nem láttuk a rendőrségi villogók piros-kék fényét. Persze hezitáltunk a válasszal. Végre eldöntöttem, hogy kinyitom, de Beck hátrahúzott. Rám nézett, és a fejét csóválta: 

– Nyitva hagytuk az ajtót, nem emlékszel?

Igaza volt. Akkor a rádió ismét felsercegett. Újabb hívás a diszpécsertől. Azt mondta, azonnal hagyjuk el a házat. Újabb hívás futott be Caroltól, érzelemmentes hangon azt mondta, meg fogunk halni. A kopogás abbamaradt, de lépteket hallottunk a pincéből. Valaki ott volt velünk. Ez már sok volt nekünk is. El akartunk húzni a francba. Ahogy elkezdtünk rohanni, hallottunk valamit a konyhából, aztán előbukkant Carol és elállta az utunk. Zavarodottnak látszott, üveges tekintettel bámult ránk.

– Megtalálták? – kérdezte minden érzelem nélkül. – Azt hiszem, a pincében van. Miért nem mennek, és nézik meg?

Beck és én teljesen lefagytunk. A nő tovább bámult ránk és a pinceajtóra mutogatott. A lentről jövő léptek zaja már olyan volt, mintha valaki körbe-körbe futna. Figyelmen kívül hagytuk a kérését, kikerültük, és kivágtáztunk a bejárati ajtón. Az erősítés még nem érkezett meg, így elhatároztuk, hogy a kocsiban várjuk meg. De akkor megláttuk, hogy valaki van az autóban, és minket figyel a vezetőoldali ablakon keresztül. Nagy darab volt, és testhezálló fekete overált viselt. Az ablakból egyenesen ránk bámult. Nehéz felidézni ennyi idő után, de mintha a ruháján nem lettek volna lyukak a szeménél. Beck felszólította:

– Uram, kérem távolodjon el a járműtől. -De a hangja megcsuklott a mondat közepén annyira megrémült.

Ahogy Beck befejezte a mondatot, az alak elkezdett felénk futni. Gyors volt. Túl gyors. Mire előrántottuk a fegyverünk már túlhaladt rajtunk, és berohant a házba. Nem vesztegettük az időt, beugrottunk a kocsiba, magunkra zártuk az ajtót és vártuk az erősítést. Mikor végre megérkeztek részletesen ki lettünk kérdezve, miközben a különleges egység átkutatta a házat. De nem a rendőrfőnök volt, aki a kérdéseket feltette, hanem egy öltönyös fickó aki ezelőtt sosem láttunk. Olyan dolgokat kérdezett, mint „Hány ajtó volt a házban?" és „Carol pontosan hogy nézett ki?" vagy „Nem láttak egy félszemű férfit errefelé kóborolni?". Részletesen válaszoltunk mindenre. Fogalmunk nem, volt mi a nyavalya folyik éppen. Ekkor láttuk, hogy a kommandó tagjai több hordágyat hoznak ki a házból, és berakják őket egy furgonba. A férfi, aki kikérdezett minket, arra kért, hogy most menjünk szépen haza, és másnap írjuk meg a jelentést, ahogyan szoktuk. Azt mondta, ne aggódjunk amiatt, amit ma láttunk. Az őrsre vezető úton egyikünk sem szólt egy szót sem. Ahogy leparkoltunk Beck felsóhajtott.

– Kibaszott egy őrült ez a Jack.

Kérdőn néztem rá.

– Miről beszélsz? Ki az a Jack?

Erre ő ugyanolyan zavartan nézett vissza rám.

– Te mi a francról beszélsz? A tag, akié a ház.

– Mi? A hölgy neve Carol. Nem tudom, hogy tudtad máris elfelejteni.

Egyre zavarodottabban néztünk egymásra, úgy tűnt, hogy percekig... de semmit nem mondtunk. Csendben kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk hazafelé, egymással ellenkező irányban. Mindketten tudtuk, hogy valami nagyon nagy gond van a másikkal. Próbáltam elterelni a gondolataimat, ahogy a párnára hajtottam a fejem. Körülbelül három óra múlva telefoncsörgésre ébredtem.

– Szükségünk van rád. Egy nő a 911-et tárcsázta. Azt mondja, valaki van a házában.

A szívem megállt egy pillanatra. Pontosan akkor, mikor a vonal végén bemondták a címet. Carol címe volt. Letettem a telefont, és visszazuhantam az ágyba. Azt akarom, hogy véget érjen ez a rémálom.