Creepypasta! (BEFEJEZETT)

The Endless House (A Végtelen Ház)

Hadd kezdjem azzal, hogy Peter Terry heroin függő volt. Batárok voltunk a kollégiumban, és ez a barátság akkor is folytatódott, amikor én lediplomáztam. Ki kell hangsúlyoznom az "én" szót. Felhagyta az egyetemet két év után. Ezután kiköltöztem a kollégiumból egy kis lakásba és már nem láttam annyit Petert. Mindig beszélgettünk az interneten. Volt egy időszak, amikor öt hétig nem volt online. Nem aggódtam. Hírhedt fickó volt és drogfüggő, szóval azt feltételeztem, hogy csak befejezte a feltűnősködést. Aztán egyik este láttam, hogy online van. Mielőtt kezdeményezhettem volna a beszélgetést, küldött nekem egy üzenetet. 

"David, ember, beszélnünk kell."

Ekkor mesélt nekem a Végtelen Házról.Azért kapta ezt a nevet, mert még soha senki nem érte el a végső kijáratott.    A szabályok teljesen egyszerűek és tiszták voltak: el kell érni az építmény utolsó kijáratát és nyersz 500$-t. Összesen kilenc szoba volt itt. A ház a városon kívül helyezkedett el, nagyjából négy mérföldre az otthonomtól. Valószínűleg, ha Peter megpróbálná, elbukna. Ő heroin és ki-tudja-mi-a-fasz függő volt, szóval arra gondoltam, hogy a drog a legjobbat hozta ki belőle. Mondta, hogy ez túl sok lenne bárkinek is. Természetellenes volt. Nem hittem neki. Mondtam, hogy le fogom ellenőrizni következő éjszaka és nem érdekes mennyire keményen próbál meggyőzni engem, 500$ túl jónak hangzott, hogy igaz legyen. Mennem kellett. Útnak indultam az ezt követő éjjelen. Amikor megérkeztem, észrevettem, hogy valami különös az építményben. Láttál vagy olvastál valaha is olyat, ami nem volt ijesztő, de mégis a hideg kirázott tőle? Keresztülsétáltam az épületen és a gyötrő érzés fokozódni kezdett, amikor kinyitottam a bejárati ajtót. A szívverésem lelassult és megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor beléptem. A szoba egy egyszerű Halloween alkalmából kidekorált hotel előcsarnokának nézett ki. Ki volt ragasztva egy felirat. Elolvastam.

  "Az 1. szoba erre. 8 maradt hátra. Érd el a kijáratot és nyersz!"  

 Elfojtottam a nevetést és az első ajtó felé vettem az utamat.Az 1. szoba nevetséges volt. A dekoráció, a K-mart (amerikai üzletlánc) Halloween alkalmából kidekorált folyosójára hasonlított, kiegészítve néhány szellemmel és zombival, amelyek morgásszerű hangot adtak ki, ha elhaladtál mellettük. Nem messze volt egy kijárat; ez volt az egyetlen ajtó - azon kívül, amelyiken beléptem - amelyen át tudtam haladni. Arrébb löktem a műpókhálókat és a második ajtó felé mentem.Köd fogott körül, amikor kinyitottam a második szoba felé nyíló ajtót. A szoba egyértelműen fejlettebb volt az előzőnél. Nem csak egy ködgép volt itt, de egy denevér is lelógott a mennyezetről, majd körbe-körbe repült. Megijesztett. Úgy tűnt, mintha valami 99 centes boltból szerzett lejátszóval adnák ki a hangokat, ami fel van aggatva a szobában. Sehol sem láttam lejátszót, ezért gondoltam, hogy PA rendszert használtak. Megálltam néhány játék patkány felett, majd tovább sétáltam és vettem egy nagy levegőt.Megmarkoltam a kilincset és a szívem a torkomban dobogott. Nem akartam kinyitni ezt az ajtót. Az a rettegés, ami elfogott, erősebb volt, mint ahogy azt csak el tudtam képzelni. Az eszmém megelőzött, és néhány szörnyű pillanat után, beléptem a következő szobába.A 3. szoba volt az, ahol a dolgok kezdtek változni.Teljesen normális szobának nézett ki. A parkettázott padló közepén volt egy szék. Az egyedüli lámpa a sarokban egy kis fényt adott és néhány árnyék rajzolódott ki keresztül a földön és falon. Ez volt a probléma. Árnyékok. Többes számban.Az volt a kivétel a székkel, hogy volt több is. Alighogy elkezdtem sétálni az ajtóból, már reszkettem. Ez a pillanat volt az, amikor tudtam, hogy valami nincs rendben. Erre akkor nem gondoltam, amikor megpróbáltam kinyitni azt az ajtót, amelyiken beléptem. Be volt zárva a túlsó oldalról.Bezártak. Valaki bezárta az ajtókat amint áthaladtam rajtuk? Nem volt kiút. Hallani akarom őket. Ez egy vezérelt zár, amely automatikusan becsukódik? Talán. Túl ijedt voltam ahhoz, hogy gondolkodjak. Visszafordultam és az árnyékok eltűntek. A szék árnyéka maradt, de a többi eltűnt. Lassan elkezdtem sétálni. Régen, amikor kisgyerek voltam, azt hittem, hogy amikor látom az árnyékom, hallucinálok. Jobban éreztem magam, amikor eljutottam a szoba feléig. Lenéztem, ahogy tettem a lépéseket és utána láttam...Illetve nem láttam. Az árnyékom nem volt itt. Nem volt időm, hogy kiáltsak. Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy elérjem a következő szobát. A negyedik szoba zavaros volt. Ahogy bezártam az ajtót, az előző szoba összes enyhe fénye eltűnt. Itt álltam, körülvéve sötétséggel, nem akartam mozdulni. Nem félek a sötétségtől és soha nem is féltem, de rohadtul meg voltam ijedve. Az összes érzékem elhagyott. A kezemet az arcom előtt tartottam, és fogalmam sincs mit csináltam, de soha nem tudnám elmondani. A sötétség felülírhatatlan volt. Nem hallottam semmit. Ez egy halotti csend volt. Amikor egy hangszigetelt szobában vagy és még akkor is hallod a saját lélegzeted. Hallod, ahogy élsz...De én nem hallottam.Néhány pillanat múlva botladozva elindultam, a gyors szívverésem volt az egyetlen dolog, amit éreztem. Nem találtam ajtót. Nem voltam benne biztos, hogy van-e egyáltalán. Hümmögés törte meg a csendet.Éreztem valamit magam mögött. Vadul fordultam egyet, de aligha láttam az orrom végét. Tudtam, hogy itt van. Kíméletlen sötétség volt, de tudtam, hogy itt van. A hümmögés hangosabb lett és közelebb jött. Úgy tűnt, hogy körülvesz engem, de tudtam, hogy ami kiadta a hangot előttem volt, körülbelül egy inch távolságra. Tettem egy lépést hátra. Soha nem éreztem ilyen szintű félelmet. Nem tudom leírni az igazi félelmet. Nem is féltem, hanem lassan meghaltam; féltem az alternatívától. Féltem attól a valamitől, ami körülöttem volt. Majd a fények felvillantak egy másodpercre és láttam. Semmi. Semmit nem láttam és tudtam, hogy nincs is itt semmi. A szoba megint elsötétült és a hümmögés vad sikolyra váltott. Tiltakozva kiáltottam; nem hallottam a hangomat továbbra sem. Visszafelé futottam, el a hangtól és ügyetlenül rámarkoltam a kilincsre. Megfordultam és beestem az 5. szobába.Mielőtt leírnám az 5. szobát, meg kell értened valamit. Nem vagyok drogfüggő. Nincsen droggal való történetem vagy semmiféle elmezavarom a fent említett gyermekkori hallucinációim miatt és ezek csak akkor voltak, ha nagyon fáradt voltam vagy csak felkeltem. Tiszta fejjel léptem be a Végtelen Házba.Miután beestem az előző szobából, hanyatt feküdtem és felnéztem a mennyezetre. Amit láttam nem ijesztett meg; egyszerűen meglepett. A fák körbenőtték a szobát és a fejem felett tornyosultak. A belmagasság nagyobb volt, mint a többi szobánál, amiből arra következtettem, hogy a ház központjában vagyok. Felálltam, leporoltam magam és körülnéztem. Ez volt a legnagyobb szoba mind közül. Nem láttam az ajtót, amelyiken átjöttem; a különféle bokrok és fák blokkolták a látókörömet és a kijáratot is. Nem láttam az ajtót, amelyiken átjöttem; a különféle bokrok és fák blokkolták a látókörömet és a kijáratot is.Ezen a ponton a szoba egyre ijesztőbbé vált, de ez egy paradicsom volt az előző szobához képest. Azt feltételeztem, hogy az a valami, ami a negyedik szobában volt, visszajön ide. Tévedtem.Mielőtt elkezdhettem volna sétálni, hallottam a hangokat, amiket egy erdőben szokás hallani; a bogarak zümmögése és az időnként hallható madarak szárnycsapkodása tűnt az egyetlen társaságnak a szobában. Ez a dolog zavart a legjobban... hallottam a bogarakat és más állatokat, de egyet sem láttam közülük. Csak elképzelni tudtam, hogy milyen nagy volt a szoba. Kívülről amikor először megláttam csak egy normál háznak nézett ki. Ez bizonyosan a nagyobb része lehetett, de egy egész erdő volt itt. A fák zárt lombozata eltakarta a mennyezetet. Azt feltételeztem, hogy a plafon attól még itt van, habár magasabban. Nem láttam falakat sem. Az egyetlen út, amit tudtam, hogy még mindig belül vagyok és az ajtó, ami összeköti a szobákat itt van; a standard sötét fából készült ajtó.Sétáltam és azt reméltem, hogyha a következő fát arrébb lököm ott lesz mögötte az ajtó. Néhány másodperc utána éreztem, ahogy neki repül a karomnak egy rovar. Két másodperccel később, több is rászállt a bőröm különböző helyeire. Éreztem, ahogy elkezdtek fel és lemászni az arcom és a lábaim irányába. Hadonászva próbáltam lecsapni őket, de csak másztak. Lenéztem és zihálva kiáltottam egyet - inkább nyöszörögtem, hogy őszinte legyek. Nem láttam egyetlen bogarat sem. Nem bogarak voltak, de éreztem, ahogy rajtam másznak. Hallottam, ahogy az arcom körül repkednek és megcsípnek, de nem láttam egyet sem. Levetettem magam a földre és vadul elkezdtem forogni. Kétségbeestem. Utálom a bogarakat, főleg, hogy még sohase láttam egyet sem, nemhogy megérintettem. De ezek a bogarak megérintettek engem és mindenhol ott voltak. Elkezdtem mászni. Fogalmam sem volt merre megyek; a bejárat nem volt sehol és még mindig nem láttam a kijáratot. Szóval csak másztam, vonaglottam a bőrömön, ezekkel a fantom bogarakkal. Óráknak tűnő percek után, megtaláltam a kijáratot. Megragadtam a legközelebbi fát, megtámaszkodtam és elkezdtem dörzsölni a karom illetve a lábam, eredménytelenül. Megpróbáltam futni, de nem tudtam; a testem kimerült volt a mászástól és a testemen lévő valamikkel való harctól. Tettem pár ingatag lépést az ajtó felé, és megragadtam egy fát, hogy el ne essek. Csak pár lépést tettem, amikor meghallottam. A múltkori hümmögés. A következő szobából jött és hangosabb volt. Már majdnem a testemben éreztem, mint amikor egy erősítő mellett állsz egy koncerten. A testemen lévő bogarak miatt nem igazán tudtam figyelni a hümmögésre. Ahogy elértem a kezemmel a kilincset a bogarak eltűntek, de nem volt erőm elfordítani. Tudtam, ha nem teszem meg, a bogarak visszatérnek és nem volt út, amin vissza tudtam volna jutni a 4. szobába. Csak álltam ott, fürkésztem a "6. szoba" feliratot és a kezem remegve elfordította a kilincset. A hümmögés nagyon hangos volt, a saját gondolataimat sem hallottam. Nem volt semmi, amit tehettem, csak csináltam. A 6. szoba volt a következő és a 6. szoba volt maga a Pokol.Becsuktam az ajtót, a szemeim is csukva tartottam, a fülem csengett. A hümmögés körülvett engem. Amikor az ajtó becsukódott, a hümmögés abbamaradt. Meglepődötten nyitottam ki a szemeim és az ajtó, amelyet becsuktam, eltűnt. Csak egy fal volt itt. Lesokkolva néztem körül. Ugyanaz volt, mint a harmadik szoba - ugyanaz a szék és lámpa - de a helyes árnyékokkal. Az egyetlen különbség az volt, hogy nem volt kijárat, sem az az ajtó amelyiken bejöttem. Ahogy mondtam ezelőtt, nincsen semmiféle mentális problémám, de ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy őrült. Nem kiáltottam. Nem adtam ki hangot. Halkan elkezdtem karcolgatni a falat. A fal kemény volt, de tudtam, hogy valahol itt van az ajtó. Csak tudtam, hogy itt van. Ott kapartam, ahol a kilincs volt. Kétségbeesetten kapartam mindkét kezemmel, a körmeim véreztek, a bőröm nem volt elég a vastag falak ellen. Lerogytam a térdeimre, az egyetlen hang, amit hallottam, az volt, ahogy szakadatlan kapartam a falat. Tudtam, hogy ott volt. Az ajtó ott volt, tudtam, hogy ott volt. Tudtam, csak túl kell jutnom a falon -