Creepypasta! (BEFEJEZETT)

Zero

Egy karamellszín hajú, zöld szemű, fiatal lány üldögélt a fűben, a meleg nyári nap rásütött sápadt bőrére, teste tele volt zúzódásokkal. Szörnyű belegondolni, hogy ezt az aranyos kislányt pár órája brutálisan megverték a vele egykorú társai. Alice-nek hívták, kedves és intelligens leány volt, de nem volt sok barátja, ezért ideje nagy részét egyedül töltötte, saját barátokat talált ki magának, képzeletbeli barátokat. Sok ilyen barátja volt, ezért számokkal nevezte el őket. De egy kiemelkedett közülük, őt Zero-nak hívta. Ő volt a legelső képzeletbeli barát, azért találta ki, hogy megvédje Alice-t a zaklatóitól. Akárhányszor piszkálták vagy fizikailag bántották, Zero elintézte őket. Legjobb barátok voltak, minden napot együtt töltöttek, történeteket, vicceket mesélt neki, és még Alice szomszédjából is gúnyt űzött, ő vigyázott Alice-re, amikor a szüleinek üzleti ügyben el kellett utazniuk. Alice nem volt annyira magányos... egészen addig a napig. Mihelyt Alice a puha fűben ücsörgött, az utcát figyelte, egy furcsa érzelem fogta el, egy késztetés. Valami azt súgta, hogy menjen át az út másik oldalára. Amikor az ötlet felülkerekedett rajta, kisétált a szűk szomszédos utcára. Mezítelen lábával a forró betonra lépett, óvatosan lépkedett az úton. Amikor oldalra nézett látta, hogy valami feléje közeledik, egy hatalmas fehér teherautó. Tágra nyitotta a szemét a rémülettől, ott állt ledermedve, most elgázolják. Egy éles csikorgás hallatszódott, ahogy a gumi súrlódik a betonon, a jármű elkerülte, felborult, legurult a magas dombról a házával szemben. Hallotta a fém csikorgását s egy nő sikolyát, amint az autó nekicsapódott egy fának. Pillanatokkal később a felborult jármű lángokban állt, füst szállt fel a fa mögül. Alice rémülten nézett, mihelyst az ajtó kinyitódott és valaki kiesett, kétségbeesetten kúszott a fához s megragadta azt. Alice édesapja felnézett a dombra, ahol szeretett lánya állt, karmazsinvörös vér borította és a haja lángra kapott. Felsikoltott, de nem tudott megmozdulni, a lába beszorult a kerék alá, fájdalom járta át a testét mielőtt elhalkultak a sikolyai s leállt a légzése. Vörös lángok emésztették fel a helyszínt, Alice észrevett valakit az anyósülésen, szeretett édesanyját, ahogy hamuvá ég a teste. Alice a térdére rogyott, meleg könnyek potyogtak a szeméből, végigcsordultak az arcán. 

„ANYA!! APA!!!"

Kiáltotta, a saját szemével nézte végig a szörnyű tragédiát. Bánat és fájdalom járta át a testét, újra és újra látta a jelenetet az elméjében. Piros lángok és karmazsinvörös vértócsák voltak az utolsó emlékei a szüleiről azon a meleg nyári napon. A szülei balesete után a szomszédja Mr. Rogers fogadta be. Gyűlölte őt, egy ápolatlan, kövér férfi volt, aki a nap minden percében csak vedelt. De még jobban utálja amiatt, hogy nem vigyázott rá azon a napon, mert miatta... megölte a szüleit. De senki nem maradt neki, nem volt családja, nem voltak barátai, egyedül maradt, a nyomorúság volt az egyetlen társa. Évekkel később a világosbarna hajú lány történelem órán ült, rajzfilmbeillő emberkéket firkálgatott a füzetébe. Ahogy elkezdte volna megrajzolni az egyik figura haját, valami erősen kizökkentette a koncentrációjából. Egy ráncos kéz átnyújtotta neki a dolgozatát, egy nagy nullával egyezett meg az iskolai teljesítménye. 

„Alice, azt javaslom figyelj oda az óráimon, ha nem szeretnél még egy ilyen nullát írni!"

Mondta Alice ráncos bőrű, idős történelem tanára. Alice-nek hirtelen elkezdett fájni a feje. Valami, amit mondott... zavarta őt, de nem tudta mi az.

„I-igenis, Kirst tanárnő." 

Mondta Alice, de nem nézett a szemébe. Amint ült az órán, úgy tett, mintha figyelne, de a feje egyre jobban fájt, míg végül hányingere lett. Kikéredzkedett s azonnal a mosdó felé vette az irányt. Alice megmosta hideg vízzel az arcát, belenézett a tükörbe. De visszahőkölt, hevesen vert a szíve, amikor meglátta a tükörképét. Megesküdött volna, hogy a tükörképe... pislantott. Pár órával később beült rajzórára s figyelte, ahogy az osztálytársai dolgoznak. Mialatt őket nézte, megcsúszott a keze és nagyon mélyen bevágta egy borotvaéles pengével, vörös folyadék csöpögött a lapra. De nem érzett fájdalmat. Mielőtt észbe kapott volna, a tanár őt bámulta tágra nyitott szemmel, és mondta, hogy azonnal menjen le az iskolai ápolónőhöz. Amikor visszatért, eltakarta az arcát és visszasétált a helyére. Teljesen lefagyott mielőtt leült volna, vörös körök lepték el a rajzát és az asztalát. Reszketni kezdett, s ahogy kicsöngettek egyből kirohant a folyosóra. Mielőtt elhagyta volna a campust, egy barátságos mosoly fogadta.