Creepypasta! (BEFEJEZETT)

Suicide Sadie (Öngyilkos Sadie)

Az idő mindig előrefelé halad, nem számít mi történik veled a téged körülvevő világban, én már ezt megtapasztaltam, de néha olyan mintha az idő szándékosan lelassulna a legfájdalmasabb pillanatoknál, megragadna a karjaival s elmerülhetek a szenvedés ízében, a szörnyű és boldogtalan életemben. Lebegek ebben a képzeletbeli végtelen örvényben, próbálok visszajutni a valóságba, most már minden elveszett, minden amit tehetek az, hogy megvédem azokat, akiket ez ugyanígy befolyásol, mint engem, megpróbálom megakadályozni, hogy ne úgy végződjön az életük, mint az enyém... De most elmesélem az életem történetét, a fontos pillanatokat, amik nekem sokat jelentettek, nem számít, hogy jók vagy rosszak voltak... Angliában azon belül Salisbury-ben születtem október 13.-án. Édesanyámat Marie Bennett-nek, édesapámat Arther Bennett-nek hívták. Engem Sadie Marie Bennett-nek neveztek el, mondhatjuk egy kis öröm voltam a szüleimnek. Aznap a környék zord volt, Angliában szinte mindig esik az eső, de ez nem vette el a jókedvüket, édesanyám karjaiban aludtam; a szeme a boldogságtól ragyogott. Édesapám egy nagyon sikeres üzletember volt, az Államokban kapott egy álláslehetőséget, édesanyám mindig is otthon szeretett lenni, de nem volt ellene szóval azonnal elkezdtünk csomagolni, s indultunk is a reptérre. 6 éves voltam, tele energiával és szerettem a szüleim. A reptéren édesapám hirtelen felkapott és a nyakába ültetett és úgy tett mintha ő lenne a pilóta.

„Mindjárt felszállunk kkch, kérem csatolják be az öveiket és élvezzék az utat!"

Körbe-körbe szaladgált velem, nagyon hangosan nevettem, ez volt az alkalom, hogy velem foglalkozzon, mert később nem volt rá lehetősége.

„Itt hagytatok! A repülő nélkülem szállt fel!"

Édesanyám nevetett, ahogy ő is bekapcsolódott a játékunkba. Üdvözöltek minket, amint elfoglaltuk a helyünket, kikönyörögtem, hogy hadd üljek az ablaknál és megengedték! Mindenki figyelt, ahogy a pilóta elmagyarázta a biztonsági intézkedéseket, de én inkább kinéztem az ablakon, a repteret láttam, mint mindig most is esett az eső és gondoltam magamban.

„Érdekes, olyan mintha az eső követne!" 

Megráztam a fejem majd végül felszálltunk, elég hosszú volt az út, kártyázással múlattuk az időt aztán elaludtam, édesapám megmutatta az útleveleinket, kitöltött néhány papírt a repülőn s amikor leszálltunk édesapám óvatosan megrázott, hogy felkeltsen.

„Hé, ideje felkelni, megérkeztünk!"

Még mindig aludtam, amikor a felvett a karjába, a fejemet a vállára hajtottam. Pár napba beletelt mire letelepedtünk, az új házunk Pennsylvania-ban volt Moscow hegyi vidékében. Gyönyörű volt, minden kis zugot a virágzó természet ölelt körül, emiatt mindig a szabadban játszottam. Bármit találtam azzal játszottam, kalóz voltam egy gally volt a kardom, képzeletbeli helyeket jártam be, sárkányon lovagoltam egy falun keresztül, végül kifogytam az ötletekből, ami egy kicsit jó is volt, mert nagyon hiperaktív voltam. Minden reggel édesanyám reggelit készített és nagyon finom volt! A bundás kenyértől kezdve a tojásrántottáig minden volt, édesapám mindig egy csésze forró kávét ivott, én pedig forró teát vagy tejet. Beszélgettünk, hogy mit tervezünk csinálni a nap hátralevő részében, a konyhaasztal a nap friss kezdetét jelentette. Édesapám azt tervezte, hogy kicsomagolja a többi holmit, én pedig felfedezem a házat és környékét. Hideg volt szóval édesanyám rám adott egy szürke pulóvert, zöld kötött sálat, farmernadrágot és kopott vászoncipőt, de igazából passzolt a hosszú világosbarna hajamhoz és a sötétbarna szememhez.Szeretett felöltöztetni mintha egy életnagyságú próbababa lettem volna, néha viszont elegem volt belőle, de hagytam, hogy csinálja. Miközben édesapám kicsomagolta a cuccainkat, én az erdőben szaladgáltam a fák között s megláttam egy velem egykorú kislányt. Virágok között üldögélt, százszorszépek, tulipánok, nárciszok virágoztak körülötte, énekelt s óvatosan leszakította a virágokat. Összeszedtem a bátorságomat s előbújtam a fa mögül.