Creepypasta! (BEFEJEZETT)

No Eyes, No Tongue, No Fingertips

Néhány évvel ezelőtt nővérként dolgoztam a szülővárosom kórházának geriátriai osztályán. Volt ott egy idős asszony, halványkék szemmel, akinek az elméje még mindig fantasztikusan éles volt, és a szocializációs és új baráti szeretet iránti vágya elválasztotta őt a létesítmény azon szárnyában élő többi embertől. Ez a nő és én hamar közel kerültünk egymáshoz ez miatt. Yana volt a neve, és még mindig hiányzik nekem minden nap, mióta elhunyt. 

A legfurcsább Yana esetében nem az ő akcentusa volt (amelyet csak homályosan tudtam elhelyezni, úgy gondoltam, hogy Kelet-Európai), sem az, hogy nem volt hajlandó a múltjáról beszélni (ami azt jelenti, hogy soha nem tudtam pontosan, hol nőtt fel.) Ami a legjobban lenyűgözött az egy furcsa fiatal ember volt, aki csúnyán meg volt csonkítva, valamint teljesen vak és néma volt, s minden nap meglátogatta az asszonyt. Keze deformálódottnak tűnt, látszólag minden egyes ujja le volt marva az első csuklóig. De minden este, mindig egy kicsivel a vacsoraidő után meglátogatta és együtt ültek. Az asszony olvasott neki, vagy néha énekelt neki rekedt, öreg hangján. Néha csak csendben fogták egymás kezét. Végül összegyűjtöttem a kellő bátorságot arra, hogy megkérdezzem őt erről az emberről, és egy furcsa nyitottsági pillanatban vállalta, hogy elmondja a történetet:

„A húgom és én voltunk a családunk egyetlen életben lévő tagjai, miután apám 1964-ben elhunyt. Ezek nagyon nehéz idők voltak a régi országom számára, és az Atyánk annyira megbetegedett, hogy végül kénytelenek voltunk őt éhezni hagyni, minthogy pazaroljuk rá az ételt, hogy megvigasztaljuk, mivel elkerülhetetlen volt számára a halál. A testvérem lassacskán elvesztette a józan eszét mielőtt mindez megtörtént volna, de láttam a szemében miután eltemettük az Atyánkat, hogy végre elment valahová mélyen magában. Emlékszem a varjakra, amelyek nagy csoportokban szálltak le, mint a fekete mozgalom előtt álló rögök, és a háztetőkről figyeltek minket a temetőben. Gyorsan eltemettük az Atyánkat, mert a varjak olyan éhesek voltak akárcsak mi... A testvérem könyörgött az utcákon, néha szexért cserébe vitette be magát a közeli városokba, abban reménykedve, hogy a koldulás ott jövedelmezőbb lesz. Ezekben a szörnyű időkben született egy fia - egy gazember, akinek az apját nem ismerték, de bizonyára valamiféle ragadozó szörnyeteg lehetett. Ez volt az egyetlen típusú ember, akit a nővérem ismert életének azon napjaiban. A gyermek egészségesnek, boldognak és csillogó szellemiséggel érkezett, ami összetörte a szívemet, mert tudtam, hogy hamarosan a fiatal fiú szeme úgy fog kinézni, mint az enyém, és mint a testvéremé. Már a születése napján tudtam, hogy az ő gyönyörű, örömteli ártatlansága nem tartható fenn. A testvérem nem gondoskodott a fiáról úgy, ahogy kellett volna - ahogyan azt Isten és a jóság megköveteli, hogy az anya gondoskodjon gyermekéről. Nem cserélte ki a fiú szennyezett pelenkáját, inkább rám hagyta, és "elfelejtette" megetetni még akkor is, mikor éhes siránkozása végigszáguldott az egész nyomorult házon. Végül elkezdte őt magával hordani a koldulásokra, felhasználva a gyermeket az idegenek együttérzésére. A húgom akkor volt a legelégedettebb, mikor a gyermek a legrosszabbul nézett ki, sőt egyszer kétszer még panaszkodott is nekem, hogy egyáltalán nem tud pénzt keresni azokon a napokon, mikor a gyermek "túl egészségesnek" tűnt. Soha nem fogom elfelejteni Vasily szembeni utolsó kegyetlen cselekedetét (magam neveztem el, mivel a testvérem nm nagyon zavartatta magát ezzel). Reggel volt, így kimentem az udvarunkra egy kis friss levegőért. A gyermek ott feküdt a földön mozdulatlanul, és eléggé halottnak tűnt - a saját vérével volt bepiszkítva. Kis ujjai és lábujjai feketék voltak a fagyás miatt; A testvérem még csak be se bugyolálta őt semmibe, mikor kitette őt órákkal ezelőtt az éjszakába. A varjak, amelyek ugyanolyan éhesek voltak, mint mi is, kivájták a szemeit és a nyelvét a még mindig élő testéből. Könnyekkel vettem fel a gyermeket onnan, melyek már egész arcom belepték, azt gondolván, hogy követelnem kell a hullát. Csak mikor a mellemre csapott jöttem rá, hogy még meg lehet menteni. Bepólyáztam őt olyan melegen amilyen melegen csak tudtam, és megetettem mielőtt a város egyetlen orvosához rohantam volna. Majdnem betörtem öklömmel az ajtót annyira vertem, az orvos pedig még félig aludva válaszolt. Az Anyám ékszereiből, amiket el tudtam rejteni a testvérem elől fizettem ki az orvost. Körülbelül egy órával később az orvos azt mondta nekem, hogy Vasily élni fog, de kérte, hogy hagyjam őt az ő felügyelete alatt a nap hátralévő részében. Beleegyeztem, hiszen aznap én nem tudtam volna rá figyelni, mert nehéz napom volt. De még mennyire hogy az volt. Estére összetörtem a testvérem fejét egy öntöttvas serpenyővel a tűzhelyünkről, vonatjegyet szereztem, hogy elhagyjuk hazánkat, és azt terveztem, hogy Vasily-nek a lehető legjobb életet adjam, amivel még mindig rendelkezhetett. Vasily -aki mostmár az én fiam - erről természetesen semmit sem tud. Csak annyit mondtam neki, hogy örökbe lett fogadva egy olyan szituációból, amit nem élt volna túl. Az a csodálatos optimizmus, amelyet az arcán láttam, amikor megszületett, a mai napig fennmarad a szívében. A testvéremnek csak egy rövid időre kellett volna elnyomnia az összes rosszindulatát. És most, csaknem ötven évvel később, minden nap meglátogatja idős anyját." 

Mikor befejezte történetét büszkeséget sugárzott, és nem mondott többet. És igaza volt, Vasily nagyon szerette őt, és nem neheztelt az arcán lévő sérülések miatt. Úgy tűnt, mintha mindig kellemesen mosolygott volna, bár (vakságában) gyakran nem tudta, hogy bárki is nézi. Minden nap meglátogatta a nőt, amíg az meg nem halt, és a férfi kezét fogta még akkor is, amikor elhunyt. A kórházi személyzettel folytatott interakciójából tudtam, hogy ért a beszél angolul, és így Yana temetésén elmondtam neki, hogy az anyja barátja voltam. Mondtam neki, hogy ő volt a legcsodálatosabb nő, akivel valaha találkoztam. Szomorú, hálás mosolya megérintett, és bólintott. Válasza jelnyelven érkezett. 

"Az volt."