Creepypasta! (BEFEJEZETT)

Miért Nem Alszotok?!

A nevem Alain Murphy, ez a történet 1992-ben történt, amikor én még 11 éves voltam. Egy két szintes házban éltünk, Lakewood-tól nem messze. Az öcsémmel Dylan-nel szomszédos emeleti szobánk volt.

A testvéremről tudni érdemes, hogy folyton vad, és elborult történeteket talált ki, de amit most mesélek el, arról én tanúsíthatom hogy igaz, mert én is ott voltam. Mielőtt belemennék a részletekbe, hogy mi is történt azon az éjszakán... Jó párszor láttam, hogy az öcsém Dylan a képzeletbeli barátjával játszott. Dylan azt mondta, hogy az idézőjeles barátja bohóc ruhában van. Az anyukám már hozzászokott, hogy az öcsém az ebédlő asztalnál folyton beszél ehhez a bohóchoz, külön kér neki ételt, és úgy viselkedik mintha tényleg ott lenne vele valaki. Úgy volt vele, hogy kicsi még, majd kinövi... Február hetedikén, pénteken, már lefekvés után az öcsém átrohant hozzám, és még fel sem tudtam ébredni rendesen, húzott a kezemnél fogva, hogy nézzem meg milyen sok bohóc lett a szobájában. Mikor beértünk a szobába, Dylan tapsikolt, játszani kezdett, és mondta hogy nézzem a bohóc barátját... Én semmit nem láttam, azt gondoltam hogy Dylan alva-jár, és csak képzeleg. Én nem láttam egy bohócot sem. Vissza fektettem az ágyába, és én is visszamentem a szobámba. Mondtam neki, hogy nincs itt senki, aludjon végre. Alig telt el félóra, és Dylan újra megjelent az ajtómban, most már nem volt jó kedvű, inkább zaklatottnak tűnt... Azt mondta, hogy a bohóc nem akarja békén hagyni, és az ablakon át kopogtat neki. Közben láttam, hogy a sírás kerülgeti, és már egyáltalán nem boldog, hanem halálosan rémült. Átmentünk a szobájába, körbe néztem. Ismét nem láttam semmit, mondtam is a testvéremnek.

– Látod Dylan? Nincs is itt senki, nem kell félni.

Már épp vissza akartam menni a szobámba, amikor hatalmas csattanást hallottunk az ablak-felől. Kivágódott az ablak, mintha valaki kívülről bevágta volna. Közben valami nevetés félét hallottam. Úgy megijedtünk, hogy a lépcső irányába szaladva megbotlottam, és véletlen magammal rántottam a félelmébe belém csimpaszkodó kis testvéremet is. Szerencsére nem lett semmi bajunk, de pánikolva futottunk be anyuhoz a hálószobájába. A zajra felriadt ő is, és értetlenkedve kérdezte:

– Mi a baj, mi történt? Miért nem alszotok már?

Nem igazán tudtunk rendesen válaszolni, mert a félelemtől ziháltunk, és csak összefüggéstelen mondatokat tudtunk zagyválni. Kértük inkább, jöjjön fel velünk a szobába, megmutatjuk. Édesanyánk arca komorrá változott, és mesélni kezdett inkább. Még nem meséltem el nektek, de régóta látom én is ezt a bohócot, és tudom is hogy ki az. Mikor Dylan megszületett, az apukátok bohóc jelmezben akarta köszönteni, mikor hazahozzuk a kórházból. És a halloweenről megmaradt díszekkel, lámpákkal díszítette fel a kinti ablakokat. Véletlen megcsúszott a létrán, és kitörte a nyakát. Amikor oda rohantam hozzá, már csak ennyit tudott mondani, itt leszek veletek...