Creepypasta! (BEFEJEZETT)

The Puppeteer (A Bábos)

Már régóta megvolt ez a baba. Gyönyörű porcelán baba. Tudod, olyan, mint a legtöbb porcelán baba. Hasonlítottam rá. Hullámos, hosszú szőke hajfürtök. Fekete szemek. Szép rózsaszín és vörös színű ruhákat viselt, jellegzetes csipkés hajlekötővel. Kiskoromban kaptam ezt a babát az édesanyámtól. Akkoriban mindig is csinosnak találtam - tökéletesnek. Nagymamámnak közel ötven ilyesmi babája volt. Mindegyik bájos, tökéletes porcelán baba. De ez különleges volt, szőke, vörös ruhában, soha nem fogom elfelejteni. Mert az a sírba vinne. Egy kis ideje már egyedül élek. Most kezdtem a főiskolát, látva az egész életemet, ahogy előttem hever s minden, amit tennem kellett, csak annyi volt, hogy mentem és kiválasztottam, amit szerettem volna. Ilyen egyszerű. Érdekelt a pszichológia - egy tantárgy, amit tiszteltem és három évig élveztem. Látva, hogy édesanyám egy ápoló nő volt s édesapám gyógyász, ez egy nyilvánvaló választás volt számomra. De elköltözni messzire a barátaimtól és a családomtól, nem volt olyan könnyű, mint ahogy én azt hittem. Természetesen a szobatársam rendes volt, de talán nem annyira beszédes, mint ahogy azt reméltem. Nem az a fajta ember voltam, aki csendben ült a szobájában és soha nem beszélt addig amíg nem kellett. Szerettem csavarogni a barátaimmal... De nem volt időm, vagy senki sem volt a közelben. Senki sem beszélt velem hacsak nem kértem segítséget a tanáromtól az iskolában vagy ha a szobatársam elfelejtett tejet venni. Ezért elég magányos voltam. A házi feladat volt volt az egyetlen dolog, ami elvonta a figyelmemet az egyedülléttől. Még arra sem volt időm, hogy barátkozzak. Elvégre is, a barátok bugyuták. Nem volt időm, hogy elmenjek és bulizzak, hogy talán találjak valakit. Ez mondjuk lényegtelen s az apám elevenen megnyúzna, ha nem figyelnék oda az iskolai feladatokra. Az egyetlen dolog, amit magammal hoztam, hogy eszembe juttassa a családomat, az a baba volt. A kislányos játékot az íróasztalomra tettem, ami az ágyammal szemben volt, rám mosolygott, ha szükségem volt valakire, akivel beszélgessek vagy csak engem figyelt amíg aludtam. Csak én voltam és az a baba egész végig. Az a rohadt, csúnya baba. Ahogy telt az idő, elkezdtem egyre jobban eltávolodni az emberektől amennyire csak lehetett. Az iskolai feladatokon s az oda való beiratkozás megbánásán járt az eszem. De nem volt kiút, nem tudtam haza menni, miután a szüleim fizették a tanulmányaimat és az odavaló utazást. Egyszerűen csak ott kellett maradnom és a legjobbat kihoznom belőle. Nagyon keményen próbálkoztam. De minden egyes nap elteltével, nőtt bennem a más emberek iránti gyűlölet  s órákra volt szükségem, amiket egyedül töltöttem, csak a szobámban ültem, hogy megnyugodjak. Egyre nehezemre esett kimozdulnom. Mondhatom a szobatársam megvetett. De nem hibáztattam. Úgy viselkedtem, mint egy barom. Nem vettem ki  a részem a mindennapos házimunkákból - felmosni a padlót, kivinni a szemetet... De nem tudtam megcsinálni. Egy fekete lyuk magába szippantott. Az egyedülléttel, paranoia is járt. Eleinte még elfogadtam a magányosságot. De elérte azt a pontot, amikor már észrevettem a hülye viselkedésemet, emberek után nyúlva, megmondva nekik, hogy nem éreztem jól magam. Csak stresszeltem és senkinek sem volt rá ideje, hogy egy hülye egyetemistával beszélgessen. Csak azidegesség. Vagyis remélem. Bezárkóztam a szobámba és többé nem mehettem ki. Napról napra beküldtem a tanáraimnak, hogy halasszuk el az órákat. Nem számított. Nem érdeklődtek felőlem. Hétről hétre a szobámban émelyegtem. Ördögi kör, nincs kiút. Aztán megtörtént. A szobám lett a ketrecem. Nem ettem; nem tudtam. Elértem azt a pontot, amikor a szobatársam jött és bekopogott az ajtómon, hogy megnézze minden rendben van-e. De nem nyitottam ki. Csak sikítottam válaszként, hogy menjen el. Elment. Nem érdekelte annyira, hogy még egyszer megpróbálja. Soha többé nem kopogott az ajtómon.  Csak én voltam. Én és a babám csak bámultunk. Aztán eljött az az éjszaka... Valójában a ma este. Az éjszaka, amit szokásosan eltöltöttem. Egyedül. Még a lámpát sem kapcsoltam fel, amint felkeltem az ágyból, nem vettem fel a pulcsimat és a converse cipőm mint amikor kimegyek a szobámból. Friss levegőre volt szükségem, de betört az ablakom, nem tudtam kinyitni. Az éjszaka közepe volt, talán már reggel. Még mindig sötét volt kint szóval én csak azt állítottam, hogy még mindig este van, még az időt sem néztem meg. Nem érdekelt. Egyébként, a seggemben éreztem a fájdalmat, hogy kijöjjek a szobámból és ne ébresszem fel a hülye szobatársamat. Minden amire szükségem volt, csak annyi, hogy kimenjek egy percre vagy kettőre és szívjak egy kis friss levegőt, vagy talán kimenjek cigit venni. Megfogadtam, hogy nem dohányzok, ez volt az egyetlen dolog, amit csináltam. Dohányzás. Csak későn éjszaka kiosontam és szereztem cigit. Tudta, hogy rossz ötlet. De ez volt az egyetlen dolog, ami ébren és biztonságban tartott.  De azon a szokásos estén, történt valami furcsa. Valaki kinyitotta a kaput az utcában. Azelőtt nem történt meg és azt hittem, hogy a tulajnak nehezére esik mindennap bezárni. Nem aggódtam. Csak kivettem a zsebemből a kis piros dobozt és elkezdtem cigizni. Az volt a jó az éjszakában, hogy senki sem volt ott, hogy idegesítsen a hülye hangjával. Békesség honolt, talán néha egy autó elment előttem. De csak ennyi, semmi több. Csendes volt. Néhány perc elteltével, miután szívtam egy kis hideget a meleg bőrömön és egy kis füstöt a tüdőmbe, elhatároztam, hogy visszamegyek és megpróbálom nézni a tévét. Semmi sem érdekelt este, de mindig érdemes próbálkozni. Visszasétáltam az épülethez és leráztam magamról a vizet, készen álltam, hogy visszaosonjak a szobámba. De, ahogy megérkeztem a lépcsőhöz, valami volt az útban. Vagy inkább valaki. Valaki ott állt a lépcsőnél. Beismerem, valamiért megijesztett, de egy másodperccel később, visszamentem egy "Leszarom" mondattal és megpróbáltam felmenni a lépcsőn anélkül, hogy ránéznék az emberre. Először azt hittem, ő a szobatársam, de az ember árnyéka túl... férfias volt. Túl nagy ahhoz, hogy ő legyen a vékony szobatársam, akit ismerek. Próbáltam elmenni a furcsa idegen mellett és finoman ellökni a könyökömmel. De nem mozdult, nem beszélt. Csak ott ácsorgott. Kirázott tőle a hideg. Túl ijesztő volt a helyzet. De természetesen, más emberek is tartózkodtak az épületben, csak vártam, hogy szarrá ijesszen egy másik, szegény első éves diákot. De nem én voltam az akit megtréfáltak. Nem álltam meg, amíg meg nem hallottam valamit. Olyan hang volt, ami eltereli a figyelmedet...zavaró. Ijesztő. Idegesítő. Nem tudtam tovább menni, lefagytam és próbáltam megfordulni, hogy szembe nézzek vele. Először egy reccsenő hangot hallottam - a hang ami engem bámult. Utána zokogást hallottam. Egy fiatal férfi zokogó hangja. De nem ember volt. Ja, talán egy kicsit. De a hangja magas volt;  mintha összetörték volna egy rossz,  statikus tévé képernyőkét. Csak pár lépésnyire voltam a férfitől, aki az árnyékban ácsorgott. Megakartam törni a csendet - De nem tudtam. Lefagytam, a lábaim a lépcsőbe gyökereztek. Próbáltam megszólalni, de ő beszélt először. Most már tisztán láttam, a sötétségben eltöltött időtől jobban láttam. Valamiféle fekete kabát volt rajta. Mindene fekete volt. Egy varrott sapka, huzalok lógtak ki egy lyukból a hátán. Szintén feketék. A haja tépett volt, de hosszú; mintha nem tudná már egy ideje levágni...vagy megmosni. A megjelenése beleégett az elmémbe, de a hangja tőr volt a fülemnek. Amikor beszélt, olyan hangot adott ki, mint egy statikus hang, egy törött rádió. De csak szavakban beszélt. Próbált megnyugtatni. De túl rémült voltam ahhoz, hogy megtudjak egy kicsit is nyugodni.