Hatáskör [Dabi x Reader]

5.

Toga még mindig meglepődötség hatása alatt volt, még azután is, hogy befogtak minket egy kis házimunkába. Kurogiri utasított minket, hogy amíg nem lesz este, addig úgy se indulunk el, terítsük ki addig a csuromvizes ruhákat száradni. Nem ellenkeztünk, vagy hát én nem ellenkeztem, mert úgy se tudnék itt semmit sem csinálni, Toga meg csak nyüszögve engedelmeskedett. Biztos mással akarta eltölteni az időt. De amúgy is ő volt ma a házimunkában a soros, mint azt a lila lángcsávótól megtudtam.
Mélyen magunkba meredve választottuk ketté az egyforma zoknikat, mert mért ne, és akasztottuk fel a szárítóra az anyagokat. Toga még akkor sem mondott semmit, gondoltam magába duzzog, mikor a pólókat tettük fel, meg találtam néhány furcsa göncöt is, azt inkább nem vontam kérdőre.

-Hogy sikerült meggyőznöd? -vett egy fekete nadrágot a keze ügyébe, majd azt is a szárítóra helyezte. Kérdőn nézett rám, kérdésére nem tudtam mit válaszolni, ezért hallgattam - Te jó ég! Ugye nem fenyegetett meg?! - gombszemei nagyra nőttek.

-Mi?! Nem! Dehogy! Nem történt semmi ilyesmi! -tagadtam.

-Biztos? Csak mert a mai világ beteg perverzekből áll. Dabiból simán kinézném. Olyan szerencsétlen - az a baj, hogy én is, gondoltam - Nem egyszer történt, hogy zaklattak a metrón - suttogta alig halhatóan.

-Mi? -kerekedtek el a szemeim. Toga bambán nézett rám, mint aki nem értené a felindulásom -Mikor történt? -néztem rá aggódóan.

-Már régen. De már megszűnt -felelte érzéstelenül.

-Hogy érted azt, hogy megszűnt? Rajtakapták? -értetlenkedtem. Közben rakosgattuk a vizes rongyokat a szárítóra.

Közben Kurogiri jelent meg az ajtóban. Úgy láttam, hogy elégedett a munkánkkal. Bár nem láttam az arcát, úgy éreztem, hogy mosolyog.

-Hogy haladtok? -nézett ránk, mi meg már csak a maradékot kellett feltennünk a szárítóra.

-Már csak pár ruha van. Mindjárt készen vagyunk -feleltem.

-Az jó. Ha készen vagytok, hamar mehettek is a dolgotokra -intett nekünk.

Pár perc alatt végeztünk a ránk kiadott feladatokkal, majd már is készültünk haza, az édes otthonomba. Igazából már alig vártam már, hogy a pihe-puha ágyikómba feküdjek le, és hogy viszonláthassam megint drága kutyámat, Dobost. Csak pár dologtól tartottam leginkább, hogy Dobos éhenhalt. Bár ezt nem tartottam valószínűnek, mert Dobos okos kutya volt már pici kölyökkutya kora óta. Bíztam benne, hogy megtalálta az ételt. A másik dolog pedig, hogy egyedül kell majd visszajönnöm ide, Dabi társaságával az oldalán. Már a gondolattól is kirázott a hideg. Nem mintha utálnám, nem, szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen csak olyan, mint egy idegen. Alig egy napja ismerem őt. Ez alatt az idő alatt nem tudok kiismerni egy embert. De a lelkem mélyén valahogy olyan rokonszenvesnek tűnt már az elejétől fogva. Bár elmondhatom ugyanezt az egész brigádról is.
Toga felvett magára egy laza, mustársárga színű pulcsit, majd ,,berontottunk" Dabihoz, hogy jöjjön, mert már is indulunk. A fiú ugyanazt viselte, mint a reggel, talpig feketébe öltözve. Csak a fehér pólója virított ki a sötét anyagok közül. Talán tényleg nem őt kellett volna megkérnem, hogy kísérjen el. Unottan indult utánunk, mint aki máris lélekben felkészült szerinte tök unalmas utazásunkra. Az ajtón kiérve még utánunk szólt Kurogiri:

-Aztán ne maradjatok el sokáig! -köszöntött el minket, majd kijutottunk a csöndes utcára.

Friss, nyári levegő csiklandozta az arcomat. Szemembe a nap utolsó sugarai áradoztak, nem túl fényesen. Lágy könyedséggel fújt át rajtam a szél, s azután, hogy több napig bezárkózva tartottak a fénytől elzárva, még sohasem éreztem ennyire finomnak a levegőt. Mélyet szippantottam belőle, majd Togáék után siettem.
Az út viszonylag békésen telt, a mellettem sétáló szőke lánnyal beszélgettem csupa normális és álatlános dolgokról, mint két barátnő, akit minden útkereszteződésben látni lehetett. Csak a hátunk mögött lépkedő egyént furcsáltam, aki mindig megtartotta a köztünk lévő pár méter távolságot. Mikor az álomáshoz értünk, szomorúan köszöntem el Togától, aki bátorítóan rámmosolygott, azt üzenve, hogy úgy is találkozunk pár óra múlva, s hogy észre se fogom venni azt a kevéske időt, amit nélküle fogok eltölteni. Közben az ég besötétedett, néhány látszódó csillagot felküldve az égre. Keservesen indultam a hazaútom felé, a hátam mögött lévő tisztes távolságot megtartva sétált a velünk tartott harmadik személy is, egyetlen szívességemet felhasználva, hogy kísérjen el. Zavart, hogy nem mellettem baktatott, s éreztem, ahogy szemeinek tekintete a hátamba fúródik. Idegesen számoltam a lakásomhoz vezető a még megmaradt hátralévő perceket, mikor is a körülöttünk lévő csendet megzavarva megszólalt:

-Még mennyit fogunk odáig sétálni? -kérdezte unottan, hirtelen szólalt mély hangját halva ilyedtemben megrezzentem.

-Nem sokat -néztem viszza rá, majd pár utcánál arrébb megálltam egy társasháznál.

Bepötyögtem a kapuszámot, amitől kinyílt. Megvártam, ahogy Dabi is bevánszorogja magát rajta, majd egy nagy erővel becsuktam magunk mögött a nehéz ajtót. A kertet ugyanúgy találtam, mint ahogy innen elmentem. Felbaktattam a kormos, deszkákból kirakott lépcsőn, majd elővettem a kulcsot, amit amúgy vissza is kaptam Kurogiritől, de el is rejtettem a kertben egy pótkulcsot, ha egyszer olyan hülye lennék, hogy elveszíteném.
Mivel ezt az omladozó házat többen is bérleljük, nem csak én, így halkan lépkedtem fel az első emeletre, hogy ne csapjak nagy zajt. Néhányuk nagyon idegesítő tud lenni, s pont ezért nem akartam velük talalkozni, mert itt volt mellettem Dabi is. Nem akartam, hogy itt találjanak vele, s a legrosszabb dolog ami történhet, hogy elkezdenek faggatózni, hova tűntem el öt nappal ezelőtt, meg hogy kicsoda ez a fiú mellettem, és hogy miért viszem magammal a lakásomba. A kulcs bekerült a zárba, majd kattant. Idegesen nyitottam ki az ajtót, majd betessékeltem a mellettem ácsorgó fiút. A lámpát felkapcsolva becsuktam a magunk mögött az ajtót. Nagyot sóhajtva vettem le lábamról Togától kölcsönkapott sportcipőt.
Egy csaholást és egy ismerős ugatást hallottam a nappali felől. Dobos, az atlaszi hegyikutyám rohant felém, elgázolva. Az ölembe ugorva az arcomat nyaldosta, aminek nem igazán örültem, de eltekintettem efelől, mert már régen találkoztam vele. A nyakát kezdtem el gyengéden vakarni, mire egy elégedett ugatás volt a válasz. A hűtőből kihalásztam a még megmaradt virslit, amit egy tányérra téve megmelegítettem és odaadtam Dobos nyáladzó szájába. Elégedetten kotorta magát vissza a szőnyegre. Egy pillanatra megfeledkezdtem a mellettem álldogáló Dabiról, aki csak türelmesen várta, mikor lesz ennek az egésznek vége.

-Gyere csak be nyugodtan! -intettem neki, mint egy tisztességes vendéget.

-Amúgy már órák óta feltűnt -lépett közelebb hozzám, én meg csak kérdőn néztem rá, mint egy fabatkára - Hogy a tincseidnek miért van olyan illata, mint az enyéimnek? -vett ujjai közé egy rövid barna tincset az enyéim közül.

Na drágaságaim, itt vagyok, nem vesztem el. Elnézést kérek, amiért ilyen későn hoztam a részt, csak írói válságban voltam, tegnap pedig lebetegedtem, s most úgy érzem magam, mint egy mosott rongy 😕
Mellesleg köszönöm azt a sok csillagozást és kommentet 😊 nem hittem volna, hogy bárkit is érdekel ez az irományom, de örülök, hogy tévedtem 😊 Próbálok minél többször életjelet adni 👌🏻👍🏼
Olyan érzésem van, mintha Toga x Readert írnék 😂😂