Hatáskör [Dabi x Reader]

9.

Mielőtt felfoghattam volna, hogy éppen mi is történik itt, Dabi máris védelmi pozícióba váltott, a csuklómnál fogva elrántott a furcsa fazon elől, míg ő elém nyomult, mint aki védeni akarja a saját kölykét. Értetlenül vizslaltattam a kettőjük közti vibráló csendet, ahogyan egymás tekintetébe szikrákat szórnak. Egyébként Dabi egy bő fazonú pulcsit viselt, lelapult hajától pedig majdnem röhögőgörcsöt kaptam. Csak nagy nehezen sikerült lenyelnem kitörő nevetészáporomat, amit a megtörő párbeszéd csöndesített el.

-Mit keresel itt? -kérdezte a lelapult hajú.

-Jöttem felvenni a ,,rakományt" -válaszolt, majd rám bökött.

-Ohh, tényleg? És ezt ki engedélyezte? -érdeklődte gúnyosan - Tudtommal Shigaraki még nem szabott rá semmilyen feladatot. És nem is osztotta be még sehova se.

Az ajtóban álló csöndesen gondolkozott, közben furcsa gesztusokkal adta tudtunkra, hogy ő most elmélkedik, s próbál valami válaszra jutni. Olyan mintha magával csevegne. Fura fazon. Nagyon fura fazon. Majd mintha támadt volna egy ötlete, mosolyogva rám nézett. Arany szemei szinte táncra hívtak, hogy együtt pörögjünk az esti holdfényben. A lassú harmonika és a zongora erős, mégis lágy pattogására táncoltunk, ahogy a két hangszer egybefolyva adta át az alapzajt. A teraszon megcsapangó kerti fenyő nedves illata, az esti zápor halk kopogása, ahogy a földhöz csapódva eltompította a muzsika mély hangzását.
Bágyadt képzeléseimet Dabi zavarta meg, mint szokása szerint, most is úgy szorította a csuklómat, hogy a vérkeringésem bánta.

-Ann, mi lenne, ha alkut kötnénk? -érdeklődve figyeltem a férfit, bár nem értettem, hogy mégis milyen hasznom lenne ebből - Csatlakozz hozzánk, mi meg elmondunk mindent, amit tudni szeretnél- nézett rám egy ravasz mosolyjal.

Mielőtt választ adhattam volna az ajánlatára, Dabi ekkor rohamosan a lépcső felé vette az irányt. Mivel még mindig a csuklómat fogta, így maga után rántott, mintha egy törékeny rongybaba lennék. Próbáltam kícsúsztatni a kezemet mancsai közül, sikertelenül. Egy kisebb kiáltással őrjöngtem szabadulásomért. Azért mégse akartam felvonni magamra a figyelmet a sikításommal, főleg, hogy mások még aludhatnak. A lenti fazon utánnunk kiabált, de már nem értettem, hogy mit is mondott. Dabi nagy léptekkel haladt előre, de nem tudtam, hogy hova akar engem vinni, mert Toga szobáját kikerültük. Most már van okom a félelemre. Pár lépéssel arrébb, a szobájánál lyukadtunk ki. Egy nagy lökéssel a kis helységbe lökött, s csak annyit mondott:

-Itt várj -majd bezárta az ajtót.

Meglepődötten néztem hűlt helye után, majd a fájó hátsómat kezdtem el maszírozni, mert igen nagyot huppantam a padlóra. Aztán elkezdtem felfedezni a szobát négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre, miután tényleg megbizonyosodtam róla, hogy az ajtó zárva van. Mivel a szoba nem volt túlzsúfolva és úgy sem volt sok választhatósági lehetőségem, így a polcokon lévő dolgokat kezdtem el felfedezni. Mégis mit csinálhatna az ember, ha bevan zárva?
A polcokon sorban könyvek sorakoztak, olyan brutális címet adva nekik, mint a ,,Hogyan temessük el az áldozatainkat?" vagy ,,Hogyan kínozzuk meg?" és a ,,Hogyan ússzunk meg egy bűncselekményt?" típusú könyvszériák. Nem mintha életem során arra kellene vetemülnöm, hogy temessek el egy hullát, de azért kiváncsi voltam rá, hogyan is írják meg a szerzők az ilyesfajta eseteket. Az érdeklődésem hamar elszállt. Ahogy kerestem a sorok között valami értelmeset, találtam egy egész különöset. Bele is vetettem magam a betűk áradatába, miközben a gerincéből kiesett egy darab papír. Inkább egy kartonlapra hasonlított, de egyből tudtam mi is az, mikor megfordítottam. Egy fénykép. Bizonyára régen készült, mert egy-egy helyen már meglátszódott rajta az idő múlása. Családi fotó lehetett, a képen lévő emberek pedig mind-mind nagyon ismerősek voltak számomra. Egy zömök testalkatú férfi álta meg a helyét baloldalon, míg egy női alkat mellette ácsorgott. Szemeiből sugárzott a boldogság, s az alattuk lévő kis virgonc kölykök egymás lábai között tolakodtak. Egy idősebb fiú, majd egy másik, egy kislány és a kezeiben egy mégkissebb kisgyerek. Mind-mind vigyorogtak a kamerába. Az arcvonásuk ilyesztően hasonlítottak egymásra, csak a tekintetük volt más.
Miután végignéztem a fényképet, s minden apró dolgot észrevettem amit csak tudtam, sehogy sem jutott eszembe kik is ők. Pedig olyan rokonszenvesnek tűnnek. Biztos láttam valahol őket, mielőtt elvesztettem volna a kétéves emlékeimet.. A kartonpapírt visszatettem a helyére, s próbáltam összerakni a fejemben a dolgokat. Dabinak vajon miért van meg ez a kép? Fontos neki?
A könyvet visszaraktam oda, ahonnan előszedtem, s nem is csináltam mást, mint ledőltem az ágyra. Hirtelen álmos lettem, pedig kábé egy órával ezelőtt még aludtam az igazak álmát. Egy ásítás kíséretében takartam be magam a puha paplannal, ami selymesen tapadt rá a testem zömére.

Apró pontok halmaza. Mintha kis legyek szállnának meg a testemen, s majd ezután tovább repülnek egy jobb hellyre. De ez kellemesebb volt egy apró légynél. Nem zümmögött, s még tompább is volt az érintése mint én arra emlékeztem. Először a vállamnál jelentkeztek, majd lassan lefelé, minden egyes pontnál méllyebb nyomás futott végig egészen a hüvelykujjamig. Nem fájt, csak a meleg bizsergést éreztem. Aztán... Egy erős csippentés bökte meg a homlokomat.

-Ébredj már! -szólt egy mély hang. Először azt hittem egy süni hangját hallom, a szúrós tüskéivel együtt, aki éppen egy almát készül megvédeni az esetleges lopók elől. De rájöttem, hogy egy beszélő sündisznó nem igazán létezik.

Hamar ki is nyitottam szemeimet. Az íríszeimbe jövő világos fény elvakított, de egy idő múltán már hozzá is szoktam a környezetemben lévő dolgokhoz. Dabi meredt rám az arcom felett, kissé megilyedtem, de rögtön meg is nyugtatott tűrkízkéken világító szemei. Ez nem sokáig tartott.

-Istenem, annyira szerencsétlen vagy -sóhajtott - Pedig direkt azt mondtam, hogy itt várj, erre te meg bealszol -nézett rám amolyan ,,ezen már nem lehet segíteni" tekintettel.

Ügyetlenül kászálódtam ki az ágyból, a hirtelen felüléstől egy kisebb szédülést okozva magamnak.

-Mennyi az idő? -kérdeztem kicsit sem boldogan.

-Fél kettő. De gyere, mert dolgunk van -jelentette ki, mire kapkodva rohantam ki az ajtón, Dabi után - Mindent elintéztem amit csak tudtam, szóval most már nem fog zaklatni az a fostalicska. Valószínűleg - sétáltunk a folyosó végéig.

-Valószínűleg? Miért, mégis mit csináltál? -lépcsőztünk lefelé, de a másik irányba, ahol még nem jártam. Sötét volt, néhol égett egy-egy körtelámpa, így a lépcsőt nem lepte el teljesen a feketeség.

-Megbeszéltem Shigarakival, hogy elkezdjük a kiképzésedet. Felmérjük, mit tudsz. Aztán egy kis idő múlva egy tesztet kell majd kitöltened, s ha sikerül, hivatalosan is csatlakozol hozzánk -mondta, majd egy rácsos dobozos szerűségbe terelgetett. Egy lift! Az oldalán gombok sorakoztak, egytől harmincig. Dabi egy kisebb nyomással megnyomta a legnagyobb számú gombot, mire a rácsos ajtó nyikorogva összecsukódott. Különös döglött halszag terjengett, egy kisebb hideg áramlattal vegyítve. Most pedig magamban siránkozhatok, hogy ekkora hülye vagyok, amiért otthagytam Dabi szobájában a pulcsimat.

Sziasztok. Tudom, hogy egy hónapra eltűntem, de most íme itt az új rész. Néha vannak nállam ilyen kisebb hullámok, amik meggátolnak az írásban, pölö rajzolás vagy filmezés vagy mittomén. De most megint visszakaptam az írás örömeit. És élvezem.
Boldog Húsvétot!