Hatáskör [Dabi x Reader]

7.

A hazafelé úton Dabi közvetlenül mellettem sétált annak ellenére, hogy az odavezető úton alig akart mellettem sétálni, vagy úgy tenni, mintha nem egy beteg zaklató lenne, aki az áldozatait követi hazáig. Megint éreztem a hátam mögött lévő fojtogató tekintetet, ami már eleve nyugtalanító volt, de most már zavart is. Egy nagy sóhaj kíséretében szóltam hozzá:

-Figyelj -mondtam, mire lelassítottam a lépéseimet - Mi lenne, ha nem a hátam mögött mennél, hanem mellettem? - néztem rá, mire csak egy hümmögés volt a válasz. Fekete kabátjának kapucniját a fejére húzta, amitől nem láttam türkízkék szemeit, az amúgy is szemébe lógó haja csak még jobban eltakarta - Hé! Figyelsz te rám?

-Nem.

-Csak annyit szeretnék, hogy ne a hátam mögött lépkedj, mert baromira idegesít -szóltam rá. De kételkedtem abban, hogy megértette-e azt, amit mondtam.

Meglepetésemre hallgatott rám. Elégedetten néztem oldalamra, aki kezeit a zsebeibe tömve nézett maga elé, minden egyes lépésével nagyobbat lépve, mint én. Az éjsötét utcákat jártuk, ritkán voltak emberek, akik előttünk sétáltak el, de többségében csak mi voltunk az egyetlenek, akik ilyen későn rótták az utcákat. A hátizsákom nehéz volt, de sokkal kevesebb cuccot raktam bele, mint szerettem volna. Gondoltam, hogy Dabi nem olyan inteligens, hogy egy kisebb részét fogja cipelni, de azért reménykedtem benne, hogy nem ilyen bunkó. De elbírtam, ezért baromira büszke voltam magamra. Az úton egyikünk sem szólalt meg, ami nyugtalanított már amúgy is haláli csöndes utcákat járva. Egy kis beszéddel próbáltam feloldani a köztüng tátongó ürességet. Meg egy kicsit meg is akartam őt ismerni.

-Szóval, már azóta érdekelt, hogy én oda kerültem hozzátok, de mivel senki nem mondta el nekem, engem meg baromira érdekel, ezért elmondanád hogy, és miféleképpen láttam ott napvilágot? -hadartam.

A csönd csak még nagyobb lett köztünk. Már úgy éreztem, ő sem hajlandó beszélgetni velem. Már lélekben feladtam, hogy bárminemű választ is kapjak a kérdéseimre. Inkább behúzódtam a képzeletbeli odúmba, mint egy süni az erős tüskéi közé. Neki legalább vannak tüskéi.

-Nem kell mindent megtudnod -rázott le ennyivel. Beletörődve sétáltam tovább, mire Dabi meglepetésemre folytatta - De kérdezz nyugodtan! - egy ravasz mosoly kíséretében toldotta meg mondanivalóját.

Remélem nem érezte, hogy éppen a remény egyik sugara csillogtatja az arcomat.

-Mégis kik vagytok ti? -kérdeztem.

-Erre nem válaszolhatok -mondta, mire egy szúró pillantást vetettem rá.

-Mit képvisel ez a szervezet? -próbálkoztam.

-Erre se válaszolhatok -jött megint ugyanaz a válasz.

-Hogy tudom elnyerni mások bizalmát, hogy ne kételkedjenek bennem? -néztem rá, amire csak egy hosszabb szünetet kaptam, de gondoltam, hogy erre is ugyanaz lesz a válasz, mint az előbbi kérdéseimnél.

-Ha bebizonyítod, hogy igenis közénk való vagy -húzta rejtélyes mosolyra vékony, rószaszín ajkait.

-És azt hogy csináljam?

-Erre nem válaszolok.

Ezután nem tudtam mit mondani. Mintha kiestek volna a meglévő gondolataim a fejemből. Ezután egymás mellett gyalogoltunk, kisebb nagyobb távolságokat tartva egymástól. Csak pár utcányira voltunk a meglévő céltől, ami a bisztrót jelentette, ami ezentúl az otthonomat is jelképezte. Nem mintha nem szeretném, de már most hiányzott az otthonom, ahol Dobos engem várt. Ennek gondolatára elszomorodtam, de próbltam jobb szemszögből nézni az elkövetkező és a már megtörtént események áradatát. Még rengeteg dolog maradt számomra megkérdőjelezve, s a minimális amnéziám is elködösíti az emlékeimet, amikre amúgy emlékeznék, ha a sors nem úgy döntött volna, hogy amnéziával küszködjek.
Már amúgy is beletörődve vettem be az utcánál lévő kanyart, ami a bisztróhoz vezetett, de hirtelen egy erős szorítást éreztem a csuklóm körül. A fájdalom végtelenül erős volt. A szorító érzés levezetése érdekében az ínyembe haraptam. Az ínyemből kiszivárgó vér fémes íze töltötte be a szájüregemet. Dühösen néztem a mögöttem álló fiúra, aki hideg tekintetével megfagyasztotta bennem a még megmaradt erőmet. Szikrázó tekintetével úgy éreztem, azt sugalja, hogy maradjak csöndben. Nem mintha tudnék beszélni a számban lévől vércsomótól. Azt hittem az ereim kidagadnak annyira szorította a csuklómat, ezzel elzárta a kezemben lévő vérkeringést. Fájdalmas arcot vághattam, mert a csuklómnál elránciglva siettünk be egy másik utcába. Még akkor sem engedte el a csuklómat, amikor már rég elhagytuk a bisztró környékét. Csak a szorításon engedett, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. Nem volt könnyű futni a számban lévő vércsomaggal. Amint megálltunk, egy utcasarokhoz siettem, hogy kiöklendezzem. Bíztam abban, hogy valószínűleg senkit sem fog zavarni reggel az én kihányt vérpocsolyám, amit az utca sarkánál hagytam.

-Ez meg még is mi volt?! -akadtam ki, számat törölve egy zsepivel amit a zsebemben találtam.

-Később elmagyarázom -rázott le megint. Idegesen markoltam meg pulcsijának ujját, amire csak egy sóhajt kaptam válaszul - Figyelj, nem akarom, hogy találkozz vele.

Ennyit szerettem volna hallani.

-És meddig leszünk itt? -szólaltam hozzá nem sokkal azután, hogy elrángatott. Az éjjel egyre hűvösebb lett ahogy ott áltunk, néha egy-egy hideg szellő megfújt minket, de nem történt semmi komoly.

-Csak pár percig. Nem fog olyan sokáig tartani -suttogta, szinte alig halhatóan -Fázol? -érdeklődött, mire én duzzogva elfordítottam a tekintetemet róla.

-Idegesítő f@sz -káromkodtam. Egy kuncogást hallottam mögüllem. Kidülledő szemekkel néztem. Vajon ez normális?

-Ja, csak ha fázol, szívesen rád dobom a méregdrága kabátomat -ajánlotta fel egy mosoly kíséretében.

-Mint a béna romantikus filmekben? -kérdeztem.

-Nem. Csak nincs kedvem drága gyógyszereket venni neked, ha megfázol. Nem érsz annyit -gúnyolódott. Egy láthatatlan mosoly csúszott az arcomra. Miért olyan rokonszenves, ha sérteget? -Szerintem visszamehetünk.

Lassan sétáltunk az ,,otthonunk" felé. Minden egyes lépéssel lassabban mentünk. Míg végül oda nem értünk a bejárathoz. Már a kilincset markoltam volna meg, erre valaki bentről kinyitotta helyettem. Ilyedten léptem hátra, majdnem Dabira esve. Egy magas, szürke hajú férfit pillantottam meg. Talán késői huszas éveiben járhatott, de lehet megütötte a harmincat is. Fekete ingjét a nadrágjába tűrte, kezében világos kabátot cipelt. Szürke tincsei nagy részét egy fekete kalap takarta.

-Ne nézz a szemébe! -parancsolt rám Dabi. De már késő volt. Már belenéztem aranylóan izzó szemeibe, amit furcsán rokonszenvesnek találtam. Elmerengtem sárgán csillogó íriszeiben, s éreztem a boldogság, a félelem, a szomorúság és a harag együttes érzését. Egy pillanat alatt megtapasztaltam ezeket az érzéseket, amiket alig tudtam magamtól eltaszítani. Megértettem, hogy mit is jelent pontosan a gyönyörű szó elnevezés. Alig tudtam elszakítani tekintetemet az övéitől. A káprázat hatása után kelletlenül is a földre pillantottam, bár nem igazán szerettem volna, de inkább megfogadtam Dabi tanácsát. A szemeim előtt még mindig ott lebegtek kristálytiszta üvegszemei.

-Szervusz Dabi! Régen találkoztunk! -hangjából ítélve mosolyra húzta a száját.

-Goth, megmondanád, hogy mégis mit keresel itt? -szólt hozzá gúnyosan, de nem olyan gúnyos hangon, amilyenen hozzám szokott beszélni. Hanem inkább olyan hangsúlyjal, mintha a halálba kívánná.

-Csak beugrottam, de már megyek is -mondta semleges hangszínben, majd elhaladó lépéseiből kikövetkeztettem, hogy elállt az ajtóból - Ann - szólt kedvesen, mire megrezzentem. Honnan tudja a nevemet? -Várlak.

Drága olvasóim, tudom, hogy régen volt rész, ezért ezzel kedveskedtem nektek 😊 Remélem tetszik, mint mindig 👌🏻 Ezt a részt jobban élveztem megírni mind közül 😊 Mivel nem akartam spoilerkedni a mangából és magamnak sem akartam, így alkottam egy OC-t 😊 Névadásban még mindig kaki vagyok, nem véletlenül adtam neki a gót nevet 😂😂 És Dabiban is majd beüt a féltékenység reflektor 😂😂
Utólag is boldog Nőnapot kívánok! 🖤