Hatáskör [Dabi x Reader]

24.

Dabi szótlanul tűrte, ahogy a két hosszú selyemanyaggal bíbelődök. Megpróbáltam vagy háromszor, de valamelyik lépés mindig kimaradt, ami miatt nem bírt összeállni. Az alanyomnak lassan elveszett a türelme.

-Most akkor tudsz vagy sem?

-Várjá' mindjárt rájövök! -mondtam, majd magamban azon filóztam, hogy miért volt könnyebb megcsinálni úgy a nyakkendőt, mikor én hordtam. Ezen gondolatmenet szerint támadt egy nagyszerű ötletem - Fordulj meg.

-Miért? -értetlenkedett.

-Csak csináld már! -szóltam rá parancsolóan, ő rászánva magát könnyedén megfordult székével. Így most háttal ült velem szemben.

Pillanatokon belül pír lepte el arcomat, ahogyan megláttam izmos, egyben csinos vállait és hátizmait a vékony anyagon keresztül. Ó banyek. Falfehér karjaimmal átfogtam vállai felett az anyagot, s hogy jobban lássam az elém terülő munkámat, fejemet arrébb döntöttem. Iszonyú közel kerültünk egymáshoz, szinte az arcunk súrolta a másikét. Kissé eltávolottam tőle, ahogyan azt illik. Azért nem akartam megsérteni a személyes zónáját.
Munkához láttam. Először az egyik végét áttekertem, majd kétszer, felül áthajtottam, majd át a lukon. Meglepően sikerült elsőre.

-Na milyen? -kérdeztem, győzelem s egyben a jótett hatalmának ízét érezve a számban.

-Nem jó, de nem is tragikus -pillantott Nicole mögötti tükörbe a végeredményt nézegetve - Ez például rövidebb, mint kéne - húzogatta meg a felső anyag szárát.

-Most nem lehet minden tökéletes -mondtam pillanatnyi sértődöttséggel a hangomban - Ha meg nem tetszik, miért nem te kötöd be inkább?

-Nincs kedvem hozzá. Különben is, ez így tök jó - igazította meg a nyakkendő szorosságát - Szó sem volt arról, hogy nem tetszik vagy tetszik - pillantott fel rám kifejezéstelen tekintettel, mire én szégyenlősen elfordítottam arcomat.

Míg mi Dabival társalogtunk, addig Nicole spontán az üvegből itta ki a vörösbort, az asztalon lévő pohár helyett. A sebhelyesnek sem kellett szólni, máris a magányos pohár felé kapott, eltulajdonítva magáénak. Ajkai felé nyomva az üveget hörpintett az italból, miközben néztem, ahogyan minden nyelésnél tokája megcsuklik. Végeztével érdeklődve engem figyelt, mikor esek már neki én is az adagomnak.

-Nem koccintottunk -mondtam neki csalódottan.

-Kit érdekel? Na igyad befele! -mondta, majd felállt a helyéről a pult mögé lépkedve, miszerint új vendég érkezett.

Őszintén azon az éjszakán csak emlékdarabok maradtak meg a kobakomban. Nem mintha olyan sok emlék éldegélne ott. Az utóbbi két év totálisan kimaradt számomra, szóval egy átlagemberéhez számítva az én emlékeimhez képest az életkorom emlékei minusz két év. Ezek az emlékek azok, amiről már rég feladtam, hogy visszakapom őket.
Szóval a mai estéről nem igazán maradt meg valami, de ettől függetlenül az érzéseimre támaszkodva nagyjából emlékszem a történtekre.
Nicole-val közös borozgatás. Mond valamit, amire én dühös leszek, de rögtön elmúlik és felváltja a kiváncsiság. Majd a vizipipa. Az a melengető megnyugvás a nyugalom, a pihenés. Köhögés. Víz. A hideg folyékony anyag az arcomat borítja. Ital. Szőlő. Valamiféle keserű alkohol. Száraz torok. Megint víz. Szőke fodros tincsek. A piskóta illata. Bor. Majd még több bor. Meleg érintés. Rángatás. Röhögés. Hangos, üvöltő zene. Ordítozás. Röhögés. Ital. Füst. Halk, régi klasszikusok. Kulcscsörrenés. Hűvös levegő. Ajtóbezárás. Léptek. Az enyém és valaki másé. Csepereg az eső.

-Thudod, énn bírlak -böktem meg a mellettem gyalogoló ismerőst.

-Aha. Ugye tudod, hogy nem sétálsz egyenesen? -figyelmeztetett.