Adopted Girl (Bnha f.f.)//Befejezett//

~~26.~~

Elhagytam a sötétet, mire egy műtőterembe jutottam. A boncasz... akarom mondani műtőasztalt egy csapat orvos és nővér vette körbe. Odasétáltam, majd az asztalra néztem. Na most, az a pillanat, amikor lenézel egy műtőasztalra, és a te felvágott testedet, pontosabban mellkasodat és hasadat látod az, hogy is fogalmazzak SZAR! Hátráltam pár lépést, mert egyszerűen nem akartam látni, mert nem kell magyaráznom, szerintem érthető. Az ajtóhoz léptem, és kilöktem... volna. Mert hát átestem rajta.

- Csodás, szellem vagyok.- morogtam, miközben kitámasztottam magam. Kint a műtő előtt Reit, vagyis anyát vettem észre, Nee-channel és Nii-channel. Anya imádkozott, Nee-chan a kezébe temette arcát, Nii pedig a falnak dőlve dobolt a lábával. Odaléptem hozzájuk. Csendben voltak, feszült, fájdalmas csendben. Mármint szinte csendben, anya ima mormolását lehetett csak hallani a légy zümmögése, és feszült lélegzés mellett.

- Könyörögve kérem Uram, hogy ne vigye még el Sakuko lelkét, mint vér szerinti családjáét. Hagyja életben, s segítsen neki a továbbiakban is az útján. Kérem ébredjen fel a műtéte után, s legyen egészségesebb, mint valaha, vagy csak tudjon boldogabb életet élni.- unottan hallgattam a mormolást, anya mellé telepedve a földre. Ám az egyik pillanatban megakadt a "lélegzésem".-... s ha szükséges mégis elvennie egy életet, inkább vigye enyémet, mint e elveszett, magányos, nincstelen gyermekét. Ámen.- tette le kezeit, miközben én döbbenten figyeltem az arcát. Pár pillanat csend követte.

- Anya, szerinted, Sakuko azért nem haza jött aludni, vagy azért csatlakozott a gonoszokhoz, mert magányos volt?- kérdezte halkan Nee-chan.

- Ha nem is magányos volt- kezdte anya nyugodtan.- akkor is annak érezhette magát. 

- Az én hibám.- susogta halkan Nee-chan.- Ha jobban igyekeztem volna, ha többe-

- Nem a te hibád, Fuyumi-neechan.- mondta érzelemmentesen, de még is remegő hangon Natsuo.- Az enyém. Miután leléptem, szinte sose jelentkeztem. Nem voltam, és nem is vagyok jó báty.- mondta halkan, fájdalmas mosollyal.

- Nem, Natsuo, Fuyumi.- mondta halványan elmosolyodva Rei.- Mindkettőtöké, és egyikőtöké se.- mondta, majd maga elé meredt, és lesütötte a szemét.- Én is hibás vagyok. Az ereje elrejtésében két dolog játszott közbe. Az esze, és én. Tudta, hogy rájönnének kik a szülei, ha használná, de a fődolog, ami miatt elrejtette azt, az én vagyok. Félni kezdtem Shouto erejétől, és ő ezt látta. Bizonyára azt hitte, hogy tőle is félnék. Így elrejtette. Ez rettenetesen nagy súly lehetett neki. Emellett az egész világ hibája. Elutasítani és átkozni őt a szülei miatt undorító dolog.- mondta, majd a maguk elé meredő gyermekeire nézett.- De ő még mindig ugyanaz, aki volt. Ugye tudjátok?- mosolygott rájuk. Elsomolyogva bólintottak, majd ismét elkomorodtak.- Gyerekek beszéljünk a jövőről, mihez kezdtek, ha felébred?- meglepetten anyára néztünk, majd Nee-chan elmosolyodott.

- Ha felébred, tuti befogom dolgozatot javítani.- nevetett fel.- Nemrég az egyik dolgozat fogalmazás írás volt. Nem tudnám egyedül kijavítani őket, és biztos szórakoztatná őt.- mosolygott.

- Ha felébredt, és kiengedték, elviszem a koli közelében lévő partra. Olyan csúszdák vannak ott, mint sehol máshol. Akár Shouto is jöhetne, és te is Fuyumi-nee.- nevetett fel. Elmosolyodtam, majd felálltam és elindultam körbe a kórházba. Az egyik kórterembe bepillantva az öreget vettem észre. Átmentem az ajtón, majd ledermedtem.

Shouto feküdt bent. Karjai, lábai, feje, teste, mindene bekötve. Lélegeztetőgépen. Infúzión. A szíve alig vert. 

-... nem voltam jó apa, de.- hallottam az öreg morgását, ami a végén megcsuklott. -Sakuko épp a műtőben van, viszont- ekkor Shouto egy nagy levegőt vett, és a szíve gyorsabban kezdett verni. Enji felkapta a fejét, majd úgy tenyerelt rá a nővér hívó gombra, Kendou tenyere Monoma tarkójára, mikor beszól valakinek. Orvosok és nővérek lepték el a szobát, amit inkább elhagytam. A folyosókon sétálgattam, mikor megpillantottam Aizawa-senseit és az igazgatót. Egy automata mellett álltak.

- Megőrjítenek ezek a kölykök.- morogta Aizawa a kávéjába kortyolva.

- Remélem felébrednek.- mondta kedvesen az igazgató.- Sakuko-san akár újrakezdhetné tanulmányait is.

- Ez egy kicsit nehézkes lenne azután az üzenet után, nem gondolod?- morogta sensei. 

- Most, hogy mondod. Eléggé bajjósló volt.

- A Hood duo rajongója, és őt akarja bármi áron. -kortyolt a kávéba.

- Szerinted, akkor a többi érdekében őt engedjük el?- húzta fel az igazgató a szemöldökét.

- Dehogy, ő rá is vigyázok, akár az életem árán is.- kapta fel a fejét Aizawa, majd észrevéve az igazgató mindent tudó mosolyát, elkapta a fejét, s lehunyva szemeit a kávéjába kortyolt.

- Mindig vészhelyzetek esetén, mikor szinte senki sincs itt, nyílsz meg.- mosolygott Nezu.

- Nem tudom miről beszélsz.- mordult fel és elsétált. Nezu követte a szemével, amíg lassan elsétált, majd mikor már eltűnt, s én is mentem volna tovább megszólalt.

- Tudod, Sakuko-san, bár az emberek nem látják, a kutyák nem véletlen ugatják a semmit.- kortyolt a teájába, mire én lassan megfordultam.- Mi, állatok, látjuk a szellemeket.

- Maga, lát?- kerekedtek ki szemeim.

- Nem hallak, úgyhogy hiába beszélsz. De ha jól tippelem szavaidat, és jól olvastam le a szádról: Igen látlak.- mosolygott.- Nos, nekem menni kell, de az osztálytársaid, és barátaid is el fognak jönni meglátogatni. Viszont lenne egy kérdésem, Sakuko-san. -mondta, mire érdeklődve ránéztem.- Azáltal, hogy hallottad ezt a beszélgetést tudhatod a helyzetet.- utalt az Aizawával lévő beszélgetésére.- Nem hallhatom válaszod, ezért kérlek tettekkel mutasd meg. Veszélyben vagy, és valaki olyan üldöz, aki bárkit képes megölni, aki az útjába áll. Mit teszel ebben a helyzetben?- kérdezte a szemembe nézve.

************************************************************************************

Egy hétvége - három rész

Remélem nagyon szerettek. BI

Ha tetszett fejelj a csillagra, és köpj ide egy kommentet.

W23.