Adopted Girl (Bnha f.f.)//Befejezett//

~~44.~~

Eltelt egy hét a Katsukival való beszélgetésünk óta. Azóta annyira kerülöm a szobám, mint annak a rendje. Ugyanis miután elhagyta a szobát, visszatértek a démonok. Akárhányszor bemegyek egyedül, vagy bárhova megyek egyedül rám vicsorognak, és sötét, fájdalmas ölelésbe vonnak, mely mindenre pontosan felidézi azt a napot.

Érzem a kiszáradt számat, a légszomjam, a sós könnyeket. Érzem a tompa vérillatot a bedugult orromon át, érzem a fejemen a ruhaanyagokat. A legfontosabb: Érzem a tehetetlenséget, érzem a fájdalmat, érzek mindent. Látom a szemem előtt, látom a halálukat. Hiába múlt el, érzem 

Ez egy olyan dolog, amit lehetetlen elviselni hosszú távon. Egyszerűen felemészt belülről, hogy újra kell élned minden egyes nap, és nem mondhatod el senkinek, mert tudod, hogy aggódnának, szomorúak lennének.

Egy nap nem bírtam tovább. Lassan lámpaoltás jött, mikor letettem a tollat az üzenetre. Kitártam az ablakot, magamra húztam a kapucnim és kiugrottam. Aktiváltam a képességem és elrepültem.

Elég volt. Nem akartam több fájdalmat. El akartam hagyni a súlyt a szívemről. A sötét erők körbevettek még a levegőben is, s a süvítő szélben is a fülembe súgják a szüleim hangján szavaikat, s fájdalmat ébresztettek bennem. Fel-felhozzák a hamis emlékeimet, majd elégetik őket a szemem láttára és megmutatják a rideg valóságot. A Tábort melyet hárman éltünk túl az első generációból, a gyilkos ösztönöket, amiket szereztem, majd elnyomtam, hogy tökéletes legyek, amikor embert öltem, míg szüleim szavait súgják, s filmszalagon pillanatokra folyamatosan tűnnek fel a jelenetek a halálukról, melyet premierben láttam.

Leszálltam arra a hídra, ahol Akihével álltunk. Lenéztem a mélybe, melyben a víz zabolátlanul hullámzott s verődött az éles szikláknak. Halak nem voltak a gyilkos vízben. Beugrott a kép, ahogy apával zuhantunk a kellemesen hideg, habos vízbe azon a napon, mikor megmutatta a házat. Pislogtam mire ismét a sötét mélység volt ott, a selymes fűvel határolt tó helyett. Rámarkoltam a korlátra, majd a szinte teljesen lement Napra néztem. Csak annyira látszott már, hogy az ég alja narancs volt, afölött pedig lila. A csillagok és a telihold megvilágították a mélyben lévő  sziklákat.

Kibontottam a hajam, mire lezuhant s megsimította a lapockám alját. Felkapta, s összeborzolta a szél. A távolban lépteket hallottam.

- Sakuko!- kiabálta Kirishima, majd mellettem elkezdett lihegni a térdét fogva.- Huh, megtaláltalak. Az egész osztály téged keres! Gyere, menjünk vissza!- lépett mellém. Továbbra is a horizontot figyeltem.- Tudod, nagyon megijesztettél minket! A leveled eléggé úgy hangzott, mint egy búcsúlevél. Főleg a vége. Bárcsak nekem is járna egy esély még egy jó életre. Picit ki is akadtunk, úgyhogy kapsz egy kis fejmosást, ha visszamentünk!- nevetett. Sóhajtottam.

- Kiri, ti örültök, hogy visszajöttek az emlékeim?- kérdeztem, a mélységet figyelve. Egy pillanatra meghökkent a kérdésre, majd mosolyogva válaszolt.

- P-persze! -mondta kínos mosollyal.

- Az jó.- mondtam lehunyva a szemeim.

- Miért?- érdeklődött.

- Mert én nem.- sóhajtottam, majd kinyitottam a szemem. Értetlenül figyelte.- Tudod, ezt eredetileg egyedül akartam végig csinálni, de most, hogy itt vagy meg tudlak kérni egy utolsó szívességre.

- Sakuko... miről beszélsz?

- Mond meg Shoutonak, hogy sajnálom.- mondtam megszorítva a korlátot.

- Tessék? Várj.. Sakuko, ne... ha ez az, amire gondo- kezdte, de közbevágtam.

- Sayonara -átugortam a korlátot, s zuhanni kezdtem a mélybe. Már majdnem teljesen elhagytam a hídat, mikor elkapták a karom. Kirishima szorította, majdnem átesve a korláton.- Kiri, mit csinálsz? Engedj!

- Én kérdezhetném mit csinálsz? Elment az eszed?- mondta kétségbeesve.

- Kiri ezt nem értheted!

- Igazad van, úgyhogy, amint felhúztalak elmagyarázod!- próbált felhúzni, de lejjebb csúsztam, ezzel pedig ő is majdnem kiesett, ahogy utánam kapott.

- Kiri!

- Sakuko nem értelek! Nem akarsz élni?

- Nem!- kiáltottam könnyes szemeimet összeszorítva.

- És mi van a családoddal? A testvéreid? A nevelőszüleid? Szerinted ők, hogy éreznék magukat?- kérdezte, mire összeszorítottam a szemeim.- Mi lesz az osztállyal? Mindannyiunk számára fontos vagy! Mi lesz velünk? A csapattal? Minával, Seroval, Kaminarival? Mi lenne Jirou-sannal? Mi lenne Bakubroval és velem?- kérdezte a karomat szorítva. Megcsúsztam, mire ő is majdnem kiesett.

- Kiri, eressz, mert leesel!- kiáltottam, az összeszorított szemeit figyelve.

- Soha!- kiabálta vissza.

- Kiri, nem tudod mit éltem és élek, kérlek engedj!- kiabáltam.

- Sakuko... eldobnád az életed tényleg?- húzott feljebb.- Az életet, amiért annyian küzdöttek? Amiért Todoroki anyja kockázatot vállalt?- húzott feljebb.- Amiért...- húzott még egy kicsit feljebb.- meghaltak a szüleid?- Kinyíltak a szemeim, majd hunyorogva sírni kezdtem. Kirishima sikeresen teljesen felhúzott. A híd hideg kövén ültünk. Egy ideig mindketten lihegtünk. Ő a kisebb edzéstől, én a sírástól.- Sakuko...- szólalt meg halkan.- Miért? Miért akarsz meghalni?-szipogva egy pillanatra ránéztem, majd vissza a kezeimre. Nem bírtam ránézni.- Sakuko, válaszolj!- szólalt meg erélyesebben.

- Azután a nap után, hogy... visszatértek az emlékeim... akárhányszor vagyok egyedül... leginkább mikor a szobámban vagyok egyedül... néha a hamis emlékeket látom, amik hirtelen az igazivá válnak... ezzel együtt ilyenkor mindig...- elcsuklott a hangom. Síróhang jött ki a torkomon. Szemeimből könnyzuhatag folyt.- hallom a szüleim hangját... és látom.. a... a holttestühük...- sírtam.- Nem bírom továhább....

- Miért nem szóltál senkinek!?- akadt ki.

- Nem akartam... hogy mások is... tudjáhák...

- De miért? Segítettünk volna! Én, az osztály, Bakubro, Todoroki-kun!

- Nem!- emeltem meg a hangom.- Senki se... -motyogtam. Vettem egy mély levegőt, szaggatottan.- ...é-én.. mindent, ami körülöttem van elpusztítok...- eszembe jutott a férfi, akit lelőttem, és a gyerekek, akiket szinte a puszta halálba küldtem, hogy én túléljem. -E-egyedül kell lennem. -Még jobban zokogni kezdtem. Kirishima egy ideig aggódva nézett, majd sóhajtva egy kedves mosolyt húzott ajkaira. Kezét az én kezemre tette.

- Most már nem vagy egyedül.- mosolygott, mire ránéztem.

- De... de meg foglak ölni... -hebegtem.

- Próbáld csak meg!- a másik kezét megszilárdította.- Olyan kemény vagyok, mint egy kő!

- Miért..?- motyogtam.

- Mit miért? Mert férfias vagyok és nem hagyhatom, hogy meghalj! Egy igazi férfi, nem hagyja, hogy valaki meghaljon.

- M...miért? -kérdeztem rá újra, mire ismét elmosolyodott, és megszorította a kezem.

- Azért, mert szeretlek, Sakuko.

***************************************************************************************

Kirisaku 😍

Most mondjátok, hogy nem cukik.

Ha tetszett dobj egy csillagot, írj kommentet.

W23.