Adopted Girl (Bnha f.f.)//Befejezett//

~~45.~~

Na, azt hiszem ideje egy kicsit tiszta vizet öntenem a pohárba. Leginkább Kirishimával kapcsolatban.

Mikor még Alsó-Középiskolába jártunk évfolyamtársak voltunk, viszont mivel én magántanuló voltam nem voltam jóban még a sajátommal, se más osztállyal. Eleinte, Endeavor miatt próbáltak a közelembe fékezni, majd mivel elég távolságtartó voltam egy idő után eltűntek az érdeklődők. Ezért nem sokkal az első évem első hónapja után egyedül maradtam, ami persze nem is volt baj. Szerettem egyedül lenni, ráadásul nem is nagyon érdekeltek azok a dolgok, amik a korosztályomat. Nem érdekelt a smink, a divat, vagy az új kávék az ismert kávézókban. Nem érdekeltek a márkák, hogy mi a menő. Nem érdekeltek a közösségi oldalak, a pletykák, a bulik vagy akár a fiúk. Napjaim nagy részét zongorázással, edzéssel töltöttem. Emellett besegítettem otthon és meglátogattam anyát. De, amikor láttam más velem egykorúakat felhőtlenül beszélgetni ott volt az a rossz érzés a gyomromban.

Éppen ezért csodálkoztam, mikor kitűnt nekem egy fiú a folyosón. Papírokat mentem be elintézni, mikor a haverjai, bár visszanézve inkább zaklatói("bully" asszem, angolul szerk.) körülötte voltak. Akkoriban nem tudtam, hogy mi a különbség a barátok között és az iskolában lévő piszkálók között. Lényegtelen éppen a körülötte lévők nevettek, a fiú pedig megigazította fekete haját, ami miatt láthatóvá vált elpirult arca és sebhelye. Mikor felpillantott a padlóról találkozott a tekintetünk, mire mosolyogva intettem. Óvatosan visszaintett, majd én eltűntem a folyosón. Ezután folyton észrevettem a folyosókon, bár azt hittem, hogy ő nem. A távolból figyeltem őt, míg páran összesúgtak a hátam mögött, hogy például itt az elkényeztetett k****.

Nem nagyon törődtem velük, eldöntöttem magamban, hogy az emberek gonoszak, és reménykedtem benne, hogy ő is az, és így elfelejtem.

Majd az utolsó évünk második hónapjában ismét bementem a papírok miatt. A kezeim remegtek, mert sose edzettem az erőmmel, hiába tudtam, hogy ezzel gyengíthetném. Már épp az igazgatótól jöttem ki, mikor odalépett hozzám. Eleinte csak kínosan mosolyogva fogta a tarkóját, majd nehezen, de összeszedte magát.

- Szia! A másik osztályba járok, eddig nem igazán találkoztunk. Néha láttalak a folyosón, de egyébként soha, mert, ahogy tudom, magántanuló vagy.- mondta kicsit halkan, de érthetően.

- Szia! Igen, az vagyok. A nevem Sakuko!- mosolyogtam, hátratűrve egy hajtincsem.

- Remeg a kezed?- kérdezte, mire a hátam mögé kaptam a kezem.- B-bocsi, nem szabadott volna csak így rákérdeznem! Öh, bocsi! Bocsi,bocsi,bocsi!- szabadkozott. Elnevettem magam.

- Semmi baj. -néztem a kezeimre, majd fájdalmasan sóhajtottam. -Ha ez így folytatódik abba kell hagynom a zongorát.

- Azért azt kár lenne. Szépen zongorázol.- mondta, majd elvörösödve a szájához kapott.- Mármint...

- Te hallottál már zongorázni?

- N-n-nem..

- Akkor te vagy a kapucnis fiú az előadásaimon?- néztem rá.

- Te észrevet- mármint, n-n-nem... nem, soha se voltam még az előadásodon!- elnevettem magam, mire sóhajtott.- Csak én lehetek ilyen szerencsétlen... De maga a remegésről, a helyedben mindet megtennék, hogy elálljon... biztos szomorú lenne a... a kapucnis srác.- csengettek.- Oh, mennem kell, szia Sakuko-san!- hajolt meg és elrohant.

Ekkor azt hittem utoljára beszéltem vele. Ezzel szemben azon a napon edzettem az erőmmel, és már kevésbé remegtek. Viszont ezzel együtt megváltoztam. Elhagytam a zongorát, a rózsaszín ruhát, a magántanulást, erre egy évre. Tehát külsőleg és belsőleg is teljesen megváltoztam.

De ő is.

Hisz, amikor a UA-be kezdtem járni, amint belenéztem a vörös íriszeibe egyből felismertem. Fekete haja vörös lett s az ég felé nézett. Már nem volt olyan halk, s visszafogott, sütött róla a pozitivitás, és közvetlenebb volt.

Ahogy kimondta ezeket a szavakat lefagytam.

- P-persze, nem kell visszamondanod, vagy bármi hasonló... ezzel nem kell semmit tenned, vagy bármi, Sakuko! -fogta meg a kezem.- Csak, hogy tudd, hogy itt vagyok, és segítek neked!- állított fel. -Gyere, meghívlak egy shake-re, rendben?- mosolygott, mire némán biccentettem. 

Végül egy padon kötöttünk ki. Írt a többieknek, hogy megvagyok és minden oké, ne szóljanak Aizawának. Elmeséltem a bajaimat, kipanaszkodtam magam, kiadtam magamból mindent, amit annyi éve magamban tartok... na jó, a tábort rövidre zártam.

- Woah...- kortyolt az italába.- Ez durva... megálmodtad az emlékeidet?

- Ja, bár inkább újra éltem.. és élem...- nevettem fel erőltetetten.- Vajon hányszor kell még újra élnem minden régi, rossz emléket?- sóhajtottam kiszívva az utolsó kortyot a poharamból, majd dobtam vele egy három pontost a kukára. Kiri csettintett és felállt.

- Egyszerű! Addig, amíg nem lesz elég új és boldog emléked!- vigyorgott.

- Mi?- döntöttem meg a fejem, mire elém térdelt, hogy egy magasságban legyünk.

- Azt írtad bárcsak lenne esélyed egy jó életre. Még van esélyed a továbbiakban.- felállt.- Ha elfogadod akkor gyere már most szerzünk egy jó emléket.- felsóhajtottam, majd felálltam.

- Legyen.

Elvitt egy betonpályára, majd a bokorból elővett egy kosárlabdát.

- Jössz még egy meccsel, ha van kedved.- mosolygott. Belementem.- Ezúttal tuti legyőzlek!

6-4-re hagyott nyerni.

************************************************************************************

Anyám, de nehéz írni már.

Ha tetszett dobj egy csillagot, és írj kommentet.

W23.