ÁLOM

Álom#14

ÁLOM#14

Miután magamra öltöttem a ruháim,elindultam a tárgyalóhoz vezető hosszú folyosón. A terméskőhöz hasonló falakat a régmúlt nagy csatáinak dicsőséges emlékeinek festményen ábrázolt képei díszítették.A folyosót nappal a boltíves ablakokon beszűrődő napsütés,éjszaka pedig a fáklyák hullámzó fénye világította meg. A falakmentén álló robosztus,katonákat formáló bronz szobrok "őrizték"azt. Páncéljuk részletgazdagon volt megmintázva. Minden láncszem , minden fémlap , a pajzsukon egy nagy múltu ház címere. Tökéletes és aprólékos részletességgel volt kidolgozva. A tizenhat szobornak mind ugyanaz a háromfejű halott holló volt a pajzsára vésve. Az egyik fej egyenest az emberre meredt, még a másik két fej félprofilból volt ábrázolva . Az egyik jobbra még a másik balra fordította fejét. Olyan érzetet adott mintha az eget s a földet is egyszerre kémlelnék. A szobrok magasba emelt jobb keze úgy volt faragva, mintha épp lesúlytana a hollófejben végződő harci buzogányukkal. Oldalukon ott "fityegett" egy egykezes lovagi kard. Markolatát bőrrel vonták be. A markolat felső részén egy hullámos, szegecsekkel kivert kézvédő,alsó részén pedig egy rubinköves gömb forma vég tette igazán méltóságtelivé. Sisakjukon két oldalt egy-egy kitárt fekete szárny volt. Minden tollat külön megmunkáltak. A sisakok hegyes csőrben végződtek ezzel is tisztelegve az alvilág egyik legtiszteltebb madara előtt. Az alvilági holló a halál a bölcsesség és a háború jelképe volt mióta csak ismert annak történelme. -Szépek ugye? Kérdezte egy idős férfi. Meglepően ember szabású volt. Se egy szarv,se egy páncél vastagságú bőr , se agyarak, semmi ami a démonok világához hasonlítana.
Az oly részletes szobrok csodálata annyira lekötötte a figyelmem,hogy észre se vettem amikor mögém lépett.
-Lenyűgöz a kidolgozásuk. Válaszoltam enyhén heves szívverésemet visszafogva. Nem akartam azt,hogy hallja a hangomon a hirtelen ijedtséget.
-Magam is minden alakalommal megcsodálom ha erre járok. Mondta a férfi. Végig simitotta ráncos kezével a egyik szobor karját. A mozdulat oly gyengéd volt, mint ahogy egy gondos apa simitja bánatos gyermekét.
-Sok évvel ezelőtt az egyik szobornak elrepedt a pajzsa. Folytatta.
- Képzelje! Engem kértek fel a restaurációs munkára...
Sajnálatos módon nem tudtam megcsinálni a kért munkát.
Ezek a szobrok olyanok mint az élő szervezet.
Minden számukra idegent kidobnak magukból.-
Ekkor megállt a szava egy pillanatra. Tekintetét rám emelte kérdőn. Öreg beesett arca szomorúan festett.
-Honnan szerezzek én olyan bronzot ami nem e világból származik?
-Ne haragudjon uram,de én nem értek ilyen mértékben a képzőművészethez.- válszoltam. Pedig tudtam jól,a kérdés inkább csak költői mint sem valósan hozzám intézett lett volna. Azt sem tudtam,hogy ez az anyag nem innen származik. Azt főképpen nem tudtam,hogy honnan lehet ilyet venni.
A saját világomban természetesnek vettem azt ha nem találok valamit akkor beírom a Google keresőbe. Millió és egy találat közül valamelyik csak tartalmazza amire nekem szükségem van.
- Nagy kár!-válaszolta az úriember.
-Nagy kár ezekért a szép alkotásokért.-ismételte.
Majd ahogy feltűnt,úgy illant el. Mintha csak beleolvadt volna a padlóba.
Kísértet lett volna,vagy csak a képzeletem üzne velem tréfát? Az alvilágban már hozzá voltam szokva a furcsa dolgokhoz,lényekhez,de kísértettel még azelőtt sosem találkoztam.
Tovább indultam a tárgyaló irányába.
Ám néhány lépés után ismét elém toppant az öregúr.
-Szép ügye?- kérdezte mintha sosem látott volna előtte.
-Nem emlékszik rám?- kérdeztem meglepődve.
- Egy perce sincs hogy beszéltünk...
-Ne foglalkozzon a vén bolonddal! Szólt oda egy idős remegő női hang. A folyosó másik felén álló,görnyedt hátú kendős hölgy egy nagy fonott vesszőkosarat tartott a kezében. Szoknyája úgy terűlt szét a földön mintha nyári égen úszó vihar előtti fekete gomolyag felhőkön lépkedne.
-Egész állónap az erre járókat zaklatja.-folytatta.
Közben kosarát a földre tette s elindult felénk, hangtalanul mintha lebegne.
-Eriggy innen!-mondta, miközben kezével hessegette az öreg urat.
-Nem látod,hogy dolga van az úrnak? Szemöldökét haragosan vonta össze.
-Bo-bocsánat Qüvier asszony!- dadogott az öreg. Nem volt nehéz rájönnöm,hogy a hölgy egy magassabb beosztású személy a szolgálók közt.
-Legközelebb ha lazsáláson kaplak nagy bajban leszel Francois a szobrász!
-Csiszatold le az északi szárny márvány sárkány szobrait!
-Az aljas kis kölykök megint össze tapogatták!
-Hányszor mondjam el? Hányszor?! Ne fogdosd, csak nézd! Be sem engedném a tanodás diákokat a kastélyba.- mondta bosszankodva mintha épp előtte állnának a kis fattyak.
Francois észrevette,hogy Qüvier épp túlzottan elfoglalt a képzeletbeli megmondásával. Kihasználva az alkalmat, gyorsan át suhant a falakon.Még az előtt olajra akart lépni,mielőtt Qüvier újra az ő szidalmazására koncentrálna ismételten.
Francois példáját követtve én is elillantam. Olyan biztos, ami biztos alapon. Még mielőtt tárgyalás helyett árnyékszéket kéne pucolnom vagy hasonló finomságot kapnék bűntetésül a lustaságom miatt. Ezen a gondolaton magamban nevetni kezdtem. Hisz ez nyílván nem reális aggódalom részemről.
-Büdös haszontalan kis fattyú kölykök! Na megálljatok csak!
Hallottam amint még mindig magában bosszankodik.Szerencsére a hangja egyre távolabbról és egyre halkabban hallatszott. Micsoda bolond egy népség. Gondoltam magamban. Már csak a csizmám kopogása kísért utamon.
A kísértetek helyett árnyékom suhant a falakon.
               *******************