ÁLOM

Álom#37

Álom: #37 (Chapter Travis)

A hajnal homályos fénye szűrődött be a barlang falának repedésein át. Hideg sziklán ülve néztem elszörnyedve a víz tükrében saját arcom, és azon elmélkedtem, hogyan s mikor váltam azzá a szörnyeteggé, ki vicsorogva fanyalog rám vissza hegyes fogakkal.

Volt valami ismerős bennem, mintha tudnám, ki vagyok, mégis olyan idegen az alak, aki a ritmusosan csepegő cseppek fodraiban torzul hullámzó szellemképpé, majd mikor a víz tükre egy kis időre ismét nyugodt mozdulatlanságban mutatja meg arcom minden apró részletét, rendre belém nyilall a fájdalmas kérdés...Ki vagyok én?

Szörnyeteg, egy démon, ki vérszomja alárendeltje csupán? Nem lehet, hisz érzem, hiszen érzem magamban, tudom, ott vagyok valahol, most is látom a szemeimben gomolygó sötétségéből felsejlő emberség halovány sugarát! Emlékek kavarogtak a fejemben. Azt kerestem, ami a szörnnyé válásom kezdete volt. Mikor és hogyan? Nem emlékszem. Miért? Mi volt a célom? Ki vagyok én?

Travis, a nyomozó, egy ember, aki tud szeretni, vagy egy féktelen, dühöngő bestia, kit az alvilági nagyúr fejvadásznak használ? - tettem fel újra és újra magamnak a kérdést. Miért akart mégis megölni, egyáltalán valóban ez volt a célja? Megtehette volna, míg ismét át nem alakultam. Az emlékek hova tűntek el? Fakó, megkopott összevisszaság az egyetlen, mi maradt nekem. Sophie, édes drága Sophie, nem tudtalak megvédeni a fájdalomtól, mit e kegyetlen, aljas világ zúdított rád.

Egy emlék villant a sötétségből feltörve.

Talán itt kezdődött.

A pincébe csak a keskeny porral borított ablakon át szűrődött be a lágy augusztusi napsugár. A léptektől felverődő porszemek úgy szálltak a nap sugaraiban, mintha apró tündérek járnák vidám ünnepi táncukat. De ez a tánc nem a boldogság és szeretet tánca volt. A halál tiszteletére perdültek-fordultak huncutan az ágy felett, ahol a nő feküdt. Meztelen testét hegek és zúzódások borították. Hosszú, szőke haja az alvadt vértől csomókba ragadva borult az arcára.
Már hosszú évek óta dolgoztam bűnügyi helyszínelőként, de ilyen mértékű brutalitást
még nem láttam ezelőtt. A bordáiról, a karja felső részéből, és a combjából húsdarabok hiányoztak.
- Evett belőle - csúszott ki a számon enyhén rekedtes, remegő hangon. Úgy tűnt, a helyszínelők, nyomozók és rendőrök meg sem hallották a sürgés közepette, amit az imént mondtam.

- Travis!
Az erőteljes férfihang az emeletről hallatszott.
- Travis, az isteni, gyere már a konyhába!- az ideges, és zavartnak tűnő hang Brian felügyelőé volt.

Felrohantam a lépcsőn megnézni, mi történik a konyhában! Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, majdnem orra estem
sietségemben. A nagydarab, ősz hajú férfi a nyitott hűtővel szemben állt, arcán az undor és a düh jelei jól látszottak.

- Ezt nézd! Ez egy beteg szemétláda! - mondta, miközben magához rántott másik kezével, befele mutatva a hűtőbe. Ahogy megláttam, mit talált, úgy éreztem, mintha a lelkem is reszketni kezdett volna.
- Mi a fene? - kérdeztem, miközben próbáltam felfogni, mi tárul a szemem elé.

Három-négy mikrótál, benne kocsonyás,
zöldes "étel, amiből egy hosszú, vékony mutatóujj meredt ki. A dermedt zsírrétegtől nem lehetett pontosan kivenni, mi van még belefőzve. A tálak alatt lefedett lábasok voltak. A nyomozás során kiderült, hogy a lakás Emily Frank tulajdona, ám a test egy másik nőé, Liza Hemptoné. A két nő közt nem találtam kapcsolatot. A napok lassan hetekké, majd hónapokká váltak, miközben több kísértetiesen hasonló ügy került az asztalomra. Összefüggést azonban csak a módszer, az a bestiális, kegyetlen, horrorfilmbe illő, gyormorforgató csonkítás volt, amiből nyílvánvalóvá vált: az elkövető egy sorozatgyilkos.
Újabb két hét telt el, amikor egy igen érdekes hívást kaptam egy névtelen bejelentőtől. Azt állította, ő tudja ki a gyilkos és bizonyítéka is van rá. Ragaszkodott a személyes találkozóhoz, a Mario's Pizza mögötti sikátorban. Különösnek találtam a helyszínválasztást. Arra tudtam gondolni, hogy talán a drogmaffia egy brutális bosszúhadjáratának vagyok éppen tanúja, és ezért nem szeretne belekeveredni. Másnap este a megbeszéltek szerint érkeztem a találkozónk helyszínére. A sikátor bűzös, nyirkos és kihalt volt. Az étterem hátsó bejárata egészen mélyen volt, messze az úttól. Ahogy haladtam egyre belejebb, a graffitikkel tarkított vörös téglafalak tövében két szerencsétlen, ápolatlan, húgyszagú, öreg csavargó veszekedett egy műanyag palackos boron. Pontosabban csak az egyik üvöltött torkaszakadtából, szidva az alighanem már napok óta halott társát. Hátam mögött elsuhanó rendőr autók szirénája nyomta el az üvöltését. Lábam körül patkányok rohangáltak a kukákból kilopott ételmaradékokkal szájukban civakodva azon társaikkal, akiknek éppen nem jutott falat. Egyre közelebb értem a megbeszélt helyhez. Lábam alatt fröccsenő vizelettócsák koszolták össze a hosszú szövetkabátom alját. Lassan, feltűnésmentesen kicsatoltam az oldalamon fityegő pisztolytáskám biztosító patentját.
Jobb kezemet ráhelyeztem a Glock-om markolatára; jobb felkészülni, ha esetleg gond adódna.
A Mario's mögötti fém konténer kuka mellett egy termetes, görnyedt hátú férfi állt. Hosszú ballonkabátot és kalapot viselt.
- Remek, kifogtam valami idiótát, aki úgy fest, mintha most szabadult volna az ötvenes évek krimijeiből - mondtam magamban.
- Héj, Columbo, rám vársz? - kiáltottam oda a férfinak gúnyosan. Biztosra vettem, hogy felültem valami bolond önjelölt nyomozónak. Lelki szemeim előtt láttam a szobájában felállított parafatáblát, amin újságkivágások meg nyomtatott internetes cikkek sora van kitűzve, amiket vörös horgolófonallal kötögetett össze. Most már itt vagyok, szóval meghallgatom, de ha elkezd nekem a lapos földről meg a szcientológia egyházról beszélni, esküszöm, lelövöm, amiért iderángatott a mocskos húgyszagú sikátorba azért, hogy rabolja az időmet.
- Gyere közelebb, ember, és itt gúnyolódj, ha meg akarsz halni! - szólalt meg az idegen mély, rekedt hangon. Az ocsmány pofázmányára vetülő fényben megvillantak kígyószemei. Arcát vastag, pikkelyes bőr fedte. Hegyes fogai közül nyál csordult.
Előrántottam a fegyverem, egyenest a pofájára céloztam.
- Meg ne merj mozdulni! - kiáltottam rá. - Mi franc vagy te?
- Tedd le azt a játékot, ember!
- Nem azért hívtalak ide, hogy megegyem a porhanyós tested. Megjegyzem,  nem lenne ellenemre pár potya falat - nevetett a dög, mintha csak egy jó viccet mondott volna.
- Azt mondtad, tudod, ki követte el a gyilkosságokat.
Lassan leengedtem a pisztolyom.
- Az alvilág bonyodalmakkal és titkokkal teli világ. Ha szeretnéd tudni, mi folyik a világodban, előbb látnod kell az enyémet.
Egy nemes démon vezér küldetett érted, akinek a neve Harasum. Az ő családja uralta évszázadokon át az egész világunkat. Akkoriban béke és jólét jellemezte, ám Harasum király atyjának halála darabokra szaggatta azt. A hét főnemesi család mind magának követelte az alvilágot. Az egyikük, Grévódeff démon nagyúr annyira messzire merészkedett, hogy ellenszegült a fekete rend papjainak, magának követelte a halhatatlanságot. Ő akarta uralni az alvilágot. A népet fellázította Harasum ellen, ezzel darabokra szaggatva, nyomorba döntve azt. Harasum nagy kiváltsággal kíván téged megáldani. Szükséged lesz rá, ha meg akarod állítani a bestiát, akit most keresel. Gondolom, nem árulok el neked nagy titkot, ha elmondom, akit keresel, nem emberi lény.
- Travis úr! Travis úr! - sipákolt pánikolva Cziczelka.
- Mit akarsz? - rivalltam rá, halálra ijesztve a szőrmókot. Éreztem, ahogy szemeim szikrát hánynak a dühtől.
- Elnézését kérem, ó, hatlmas Travis nagyúr, amiért megzavartam merengésében, de egy bizonyos Ozor törzsfő küldetett követet önhöz - hajlongott esdekelve Cziczelka.
- Kérlek, Cziczelka barátom, ne hajlongj, nem a palotában vagy. Vérmancsú Ozorról beszélünk ?
- Igen, Travis úr, a hegyi farkas klán törzsfője, Vérmancsú Ozor.
- Azt esetleg lehet tudni, miképpen bukkant rám és mit szeretne tőlem?
- A küldött csak annyit közölt, nagy ajándéka van számodra, de cserébe ő is szeretne kérni valamit.
- Egy ajándék, amiért én fizetek? Milyen diplomatikusan hangzik. Mifelénk ezt üzletnek hívják. Meglepő is lett volna, ha nem kér semmit cserébe, miután pajzsnak használtam egy nyílvesszővel szemben. A nagy Ozor főnök úgy kapálózott a levegőben, akár egy rémült kisegér. - törtem ki nevetésben. Cziczelka cinkosan nevetett velem. Aprócska kezeit a nevetéstől ugráló pocakjára tette.

Amennyiben szeretnéd támogatni munkásságom, itt megteheted: https://www.patreon.com/HolyVekca

Köszönöm 🙂 és remélem, tetszett a rész ^-^