ÁLOM

Álom:#21

Álom:#21 (Chapter Sophie)

A motel belülről egészen otthonos volt.
Falait napsárgára festették, a duplaszárnyas ajtótól balra egy kagyló alakú piros recepciós pult helyezkedett el. A pultban egy kedves idős portás bácsi segített az eligazodásban. A 208-as szobát kaptam meg. Boris, akiről kiderült, hogy igazából afféle mindenes, felvitte a csomagjaimat. Minden olyan megszokottan, rutinosan zajlott.
A második emeleti folyosó mindkét oldalán barna faajtók sorakoztak, középen plüss anyagú vörös szönyeg futott. Olcsó megoldása volt annak, hogy a hely kicsit hotelesebb érzetet kapjon. A falak itt is sárgára voltak mázolva. Azt gondoltam, biztos ez volt akciós a helyi lakberendezési áruházban. Már csak azért is ez fogalmazódott meg bennem, mert valami hihetetlenül ósdi elegyet alkottak így együtt.
Az én szobám a folyosó legvégén balra helyezkedett el. Amint beléptem, megcsapott valami iszonyatosan büdös mocsárszag. Annyira undorító volt, hogy majd' elhánytam magam.
- Helló csótányok! - köszöntem hangosan a feltételezett szobatársaimnak,
majd ledobtam a kabátom. Szerencsére a fűtés működött, így legalább meleg volt a szobában. Egy kis, meleg, mocsárszagú szoba. Hmm... Milyen jól hangzik! De legalább van egy ágy, ahol álomra tudom hajtani a fejem és egy kis asztal, ahova időközben ki is pakoltam azt a pár információt tartalmazó dokumentumtartót, ami Sergei felkutatásában fog segíteni. Másrészről nem is baj, hogy itt találtam szállást, mivel ezek az infók, hmm... Mondjuk úgy, nem az én gépemen voltak tárolva.
Nekiláttam a bázisom kialakításának. A pergő falú szoba falára felszereltem egy parafa táblát. A nyomozásom átláthatósága végett szükségem lesz rá. A laptopomat feltettem tölteni. Némi porkávét is készítettem elő arra alapozva, hogy hosszú éjszaka vár rám. Amint nekiálltam a munkának, a hátam mögül hallottam a patkányok kaparászását. Méretes példányok lehetnek. Ezt abból gondoltam, hogy olyan lármát csaptak, mintha bontanák a vakolatot.
- Kuss legyen már! - kiáltottam rájuk dühömben. - A saját gondolataimat alig hallom.
- Jól gondold meg, hogyan szólsz hozzám! - jött a válasz egy mély, nyálas hangtól.
Meghűlt bennem a vér. Szívem a torkomban kezdett dobogni. Azt hittem egyedül vagyok.
-Nyugi Sophie, nyugi! Kemény vagy! Szétrúgod a seggét, bárki legyen is az. - bátorítottam magam.
Csontok roppanó hangját hallottam a hátam mögül. Olyat, mint amikor a kutyám ropogtatja a csirke maradékomat a mamánál.
- Fordulj már meg, Sophie! Gyerünk mozogj, te láb! - a szívem olyan hangosan kalimpált, mintha egy légkalapács lenne a mellkasomban. Ziháltam a félelemtől.
- Úgy hallom, a halál csontos kezét már a torkodon véled érezni.- mondta gúnyosan sziszegő hangon az ismeretlen.
A padló reccsenéseit egyre közelebb és közelebb hallottam magamhoz.
A lábam végre megmozdult s rohanni kezdtem az ajtóhoz.
Francba, francba, francba!!! Nem nyílik! Hiába cibálom teljes erőből, meg sem mozdul. Biztos voltam benne, hogy nem zártam be. Nincs más esélyem, szembe kell szállnom ezzel a valakivel vagy valamivel.
Megfordultam, s akkor megláttam az idegen hüllő pofáját. Ott állt a szoba másik sarkában. A gyér fénytől nem láttam teljesen jól a görnyedt alakot. Sárgás szemei egyenesen rám meredtek. Méretes, hegyes fogait kivillantotta széles pofájából.
Izmos testét vastag, pikkelyes bőr borította, karmos kezében pedig egy lábszárt tartott, amit már félig elfogyasztott. Testének bal oldala egybeolvadt a szoba sötétjével.
-Ne merj közelebb jönni,vagy... - ripakodtam rá a lényre, de ő nevetve félbeszakított.
- Vagy mi? Elbőgöd magad és az istenedhez fogsz fohászkodni? Mit fogsz tenni a kis csenevész kezeiddel? - gúnyolódott a lény.
-Azt hiszed, félek tőled? - vágtam oda neki. De tudta, tudja a választ. Remegtem, mint a nyárfalevél.
-Félelmed nem kérdéses, ember. - vigyorodott el a démon.

Felvettem a capoeirán tanult alapállást, és kezemmel magamhoz hívtam. Nem volt más esélyem. Nem akartam könnyű vacsora lenni. Mit könnyű? Semmilyen vacsora sem akartam lenni!
A démon felém szaladt. Felugrottam a levegőbe és egy jól irányzott forgórúgással képen találtam. A démon felvonyított, amint sarkam becsapódott a ronda fejébe, de meg sem rogyott. Felém fordult, arcán féktelen dühvel. Megragadta a torkom és nekiszegezett a falnak. Éles karmát a hasamba mélyesztette, épp csak annyira, hogy érezzem. Ha akart volna, már széttéphetett volna.
- Beszélnünk kell Travisről. - mondta, s közben enyhén eresztett a szorításból a nyakamon.
- Travisről? Ki ez a démon fattyú és mit akar Travis-szel? - villant át a fejemen a döbbent kérdés.
- Mmmiit akarsz Travistől? - préseltem ki torkomon fuldokolva.
- Én kisértem át a túlvilágra.- válaszolta a démon.
A démon szavai hallatán a vér is meghűlt ereimben.
- Travis halott? Istenem, ne! Kérlek, ne! Ez nem lehet! - fohászkodtam magamban hitetlenkedve.

*********************************