ÁLOM

Álom:#23

Álom:#23 (Chapter Sergei)

A Védangyal katonai bázis rehabilitációs központjának szürke épülete lassan eltűnni látszott a hátam mögött. A főkapuig lombos fák árnyékában vezetett az út a központ parkján át. A park közepén egy mesterséges halastavat alakítottak ki, amit padok és kerek márványasztalok szegélyeztek. Régi idők öreg veteránjai múlatták itt az időt, kártyázással, sakkal, beszélgetéssel és az elmaradhatatlan katonatörténetekkel, persze az ehhez stílusosan dukáló orosz vodkával. Remélem, én is megélem majd ezt a szép nyugdíjaskort, ám addig még sok dolgom van. Ránéztem a fekete bőrszíjas karórám lapjára. Fél tizenkettő. Öt percem van még az indulásig. Ha jól tudok haladni, akkor hat percre is ráérnék, de nem szeretnék késni. A seregben ezt jól belénk verték. Fél hat, az fél hat! Nem harminckettő, nem huszonhét, hanem pontosan öt harminc! A szemem előtt hirtelen kezdett minden elmosódni. Hasogató érzés nyílalt a fejembe oly erővel, hogy szinte kettéhasadt a koponyám. Kénes bűz csapta meg az orrom. Megtöröltem a szemem és vettem pár mély lélegzetet, hogy visszanyerjem a kontrollt a testem felett.

- Mi a franc ez? - kérdeztem magamtól. A bázis vészjelző szirénái felharsarsantak.

-Istenverte démonok! - horkant fel mögöttem egy félszemű veterán. Arcán egy mély vágásból származó heg éktelenkedett a homlokától az arccsontjáig.

- Démonok? - kérdeztem dühödten.

- A héten már a harmadik eset. - válaszolta a veterán.
- Mit akarnak ezek pont itt, és hogyan jönnek át az élők világába? – kérdeztem, de a választ már nem vártam meg. Majd én vissza küldöm őket az alvilág legmélyebb bugyraiba! Szar napot választottak a megszállásra! Siető léptekkel a kapu felé vettem az irányt. Látni akartam, mennyire súlyos a helyzet. Néhány felfegyverzett katona futott el mellettem rejtő mintás ruhában, maguk előtt tartva az AK12-es gépkarabélyaikat. Igaz, félelmetes fegyverek, de démonok ellen jóformán hasztalanok. Amint a kapuhoz értem, megláttam azt az öt kis démonfattyút, akik ezt az egész felbolydulást okozták.

Önkéntelenül elfogott a nevetés a szedett-vedett kis csapat láttán. Egy horgas orrú kis imp lehetett a vezér. Ezt abból gondoltam, ahogy a többinek osztotta a parancsokat. Ő volt a legnagyobb hanggal. Fenyegetőzve rázta az öklét,közben kiabált a remegő lábú újonc katonáknak, hogy milyen kínhalált fognak halni, ha nem adják meg magukat. Nem is értettem, a katonák mitől félnek. Az öreg azt mondta, a héten ez a harmadik eset.

-D-d-démonok! - dadogta az egyik a puskáját markolva, mintha félne attól, hogy bezuhan az alvilágba.
- Mitől fél úgy, katona? - kérdeztem erélyes hangon. - Húzza ki magát, még a végén azt hiszik, hogy kislányok állnak itt vízipisztolyokkal!

- E-ezredes úr, jelentem, félek! - mondta esetlenül a katona.
- Azt látom, hogy fél, katona, de mégis mitől? Ettől a pár alacsony osztályú fattyútól?

Ujjammal rámutattam az impre, aki ezt minden bizonnyal észre is vette.
- Ne-nem vagyok még katona, csak tartalékos újonc, ezredes úr! Jelentem! - közölte jobb kezével tisztelegve.

- Édes fa... Mindegy! - szaladt ki a válasz belőlem. -Hol vannak a képzett katonák?
- Meghaltak, ezredes úr, a testüket pedig ezek a szörnyetegek elragadták.
- Csodálatos, na nyissanak kaput, majd én intézem.

- Ezredes úr! - tisztelgett engedelmesen, arcán oly félelemmel, hogy ha nem a Védangyal névre keresztelt speciális katonai bázison lettünk volna, akkor valószínűleg menten be is pisált volna. Amint átléptem a kapun, már hallottam az imp fenyegető beszédét, amit nekem címzett.

- Hajolj meg az alvilág hatalmas ura, Nighalis király előtt és add át ezt a helyet a démoni sergeknek! - kiabálta felém a démon. Elébe léptem és megragadtam mutatóujját, amivel felém hadonászott.
- Sosem hallottam még a királyodról. Mondd, a levágott fejed szerinted jó üzenet volna neki, hogy tudtára adjuk, mit gondolunk a hódításának céljáról?

- Ereszd el az ujjam! - süvöltötte a démon.
- Szóval... Nem vagy valami segítőkész kis fattyú. - válaszoltam.
-Hatalmas Nighalis ki... - folytatta volna, ám egy határozott mozdulattal letéptem azt az idegesitő károgóját a nyakáról.

-Ah, máris jobb! – mondtam, miközben mosolyogva végigmértem a maradék négy társát. A négy buta, bunkó, harcos démon összenézett, majd egyszerre felém kezdtek rohanni. Az egyiket futás közben pont képen találtam az imp fejével; a démon egy pillanatra el is veszetette az egyensúlyát az ütés erejétől. Egy másik pedig már el is ért, és megragadta a karomat. Nyurga, szürkés bőrrel borított karját vállából téptem le válaszul a bátor tettére. Kezdtem élvezni az esemenyeket. A démon úgy vonyított, mint egy kutya. Őrült nevetés tört ki belőlem, annyira szánalmas volt ez a banda. A másik három pár lépésre tőlem megtorpant, mintha gyökeret növesztettek volna.

- Nocsak, van ami a démoni szívekben is félelmet szül?- gondoltam. Odaléptem a földön fekvő démonhoz. Ő megmaradt karjával kaparva próbált elmenekülni, de inkább csak kétségbeesett kaparásnak látszott. A letépett karja helyéből bűzös, zöld vér folyt.

- Állj fel! - kiáltottam rá, ügyet se vetve társaira. Párszor belerúgtam a lábába, hátha nem érti az emberi nyelvet.
Kezdtem elveszíteni a lendületet, így inkább összetiportam a koponyáját, majd a társai irányába indultam. Az egyik megpróbált megütni, ám nem egyszerű egy volt nehézsúlyú boxolót eltalálni még egy istentelen démonnak sem. Meg aztán, nem is vagyok egy átlagos ember. Még nekem sem tiszta az, hogyan vagy miért, de születésem óta sokkal nagyobb a fizikális erőm, mint bárkinek a földön. Ha megvan a kellő dühszintem, akkor megállíthatatlannak mondanám magam. A seregben is felfigyeltek a különleges adottságaimra, ám ők sem lelték a miértjét. Annyit viszont legalább megtudtunk, hogy az ütésem ereje nagyjából egy feldühödött rinocérosz öklelésének erejével van egy szinten. Azóta eltelt jó pár esztendő és az erőm évről évre folyamatosan nőtt. A Védangyal osztag tudósai sokat tettek azért, hogy a szuper katonájuk még erősebb és erősebb legyen egy titkos program keretein belül. Emiatt le is kellett szerelnem az állami hadseregtől. A hivatalos verzió szerint életem vesztettem egy ütközetben. Később egy különleges ügyekkel foglalkozó céghez küldtek annak érdekében, hogy az újonnan beáramló szörnyeket ellenőrzésünk alatt tartva megvédjük az embereket az esetleges támadásoktól.

A démon ismét felém ütött. Elhajoltam és jobb kezemmel egyetlen ütéssel leszakítottam a féreg állkapcsát. Nyelve a mellkasáig lelógva fityegett.

Kezével próbált odakapni álla helyére. Pánik lett úrrá rajta. A másik kettő futásnak eredt a földben nyílt hasadék felé, ami a kapu volt az alvilág és a mi világunk között.
Utánunk eredtem és amint utolértem őket, az egyiknek ráugrottam a hátára, megragadtam a gigáját és puszta kézzel kitéptem a légcsövét. A másik elesett a saját lábában. A földön fekvő démont saját társának akkor még félholt testével vertem halálra. Visszafordultam a leszakadt állú társuk felé. Szánalmas volt a látvány. A démon négykézláb kereste a hóban az állkapcsát.

Mögé léptem majd kitörtem a nyakát.
Amint az utolsó fattyú is kilehelte a lelkét, a két világ közti kapu lassan összeszűkült majd bezárult.
Visszatértem a kapun belülre, oda ahol a riadt, már inkább sokkos katonák álltak.

- Égessék el a testeket. - adtam ki az utasítást. - Sosem lehet tudni, mire képesek, jobb az, ha hamuként fújja őket a jeges szél, nem igaz!? - veregettem meg a katona vállát.
Újra rá néztem a karórám lapjára. Tizenkettő harminchárom.
- Hmm.. Még egy gépi kávé belefér indulás előtt. - gondoltam megkönnyebbülve a tudattól, hogy nem kések el a Mamuskámmal megbeszélt ebédről. Évek óta nem láttam a drága Mamust. Nem vette volna ki magát jól, ha elkések.

*******************************************