ÁLOM

Álom: #28

ÁLOM:#28 (Chapter Sergei)

A tegnapi eseményeket követően visszatértem az irodámba, hogy át tudjam tanulmányozni Nikolaj jegyzeteit. Jó katona volt, sikeres és elismert. Miért hazardírozna a démoni erőkkel? Ha nem Nikolajról beszélnénk, még el is hinném a szuperkatona elméletet, de nem úgy ismertem, mint akire jellemző a hatalomvágy. Ő az a jóravaló, derék katona volt, aki "mindent a hazáért" elven élte az életét.
A percek órákba mentek át, mire találtam valamit, amin megakadt a szemem.
Nikolaj azt írja:
Elfogva: Drouqir Morte, nekromanta. Kihallgatásra átszállítva a "B" épület 34-es folyosó nyugati szakaszára.
Jellege: Titkosított.
- Hmm… Azt hiszem, meglátogatom ezt a holtélesztő kuruzslót; meglátom, mit tud mondani nekem - mormogtam magamban.
A nyugati szakasz felújításra hivatkozva, már évek óta le volt zárva. Az alagsorban található 34-es számú folyosót vastagon belepte már a por, a kopottas narancssárgára festett csöveket sűrű pókhálók szőtték át.  A folyosó levegője dohos és fojtogató volt. Lépteim visszhangozva verődtek vissza a csupasz betonfalakról, csak néhány szorványosan elhelyezett, pislákoló lámpa fénye törte meg a vaksötétet. Két távolról jövő orosz férfi párbeszéde szűrődött át a folyosón. Ha jól sejtem, akkor annak a szobának az őrei lehetnek, amit én keresek; ebből következik, hogy a nekromanta még itt van.
Ahogy egyre beljebb haladtam a folyosón, úgy erősödött a beszéd hangja, egyre tisztábban tudtam kivenni, miről is beszélget a két férfi. Az elfogott nekromantáról diskuráltak; pontosabban arról, hogyan is lehetne szóra bírni. Nekem szerencsére szinte kimeríthetetlen az eszköztáram, ha vallatásról van szó. Néhány lépéssel később már láttam a két megtermett katona sziluettjét. Amint elébük léptem, tisztelgéssel köszöntöttek, én pedig viszonoztam. Tudták jól ki vagyok, ismerték a tisztem és rangom.
- Ezredes úr, tisztelettel kérdezem látogatásának okát!
- Katona, mint arról bizonyára értesült, Nikolaj parancsnok öngyilkosságot követett el tegnap a kora esti órákban. Halála előtt a rendelkezésemre bocsátotta a jegyzeteit, amelyekben az itt fogvatartott nekromantáról is említést tett. Jelentést várok az eddigi kihallgatások céljáról és azok eredményéről, illetve beszélni kívánok a fogvatartottal!
- Nem valami közlékeny a mocskos holtélesztő - válaszolta a Joseph nevű , vörös képű, bajszos katona.
- Nem alszik és nem is eszik, nem érez félelmet a haláltól sem - mondta George helyeslően. Az izmos, magas katona oly erősen szorította ökölbe a kezét, hogy ujjai hangosan roppantak. A dokkmunkásokat megszégyenítő csontos öklével reflexesnek ható mozdulattal beleütött a páncélajtó acél keretébe, majd folytatta a mondandóját.

- Folyton egy sötét paprendről hadovált. Azt feltételezzük, hogy ez a rend valamiféle isteni vagy magasabb civilizációnak a vallási vezetője lehet. A kevés információból, ami a rendelkezésünkre áll, azt gondolta a parancsnok úr, hogy a shaolin rendhez hasonlatos harcos papokról lehet szó, akik szemben állnak a halállal – mondta, és egy piros mappából elővette egy kézzel írt jegyzetet, majd átnyújtotta nekem.
A szépen pontokba szedett írás az eddig kiderített információt tartalmazta:
Ügysz:0106660944
Fogvatartot.sz:778822.
Védangyal bázis!
Kihallgatási összefoglaló jegyzet
Sötét papok: Buddhistákhoz hasonlatos ruha.
Színe: Fekete és arany.
Szemük kéken világít. Arcuk vakítóan fehér, bőrükbe lilás (kristálycsillogás-szerű) színben világító rúnavésethez hasonlatos isteni jel izzik.
Képességeik: Gyógyítás, Lélek szívás, közelharc/kézitusa. Varázsenergiával pusztító mágiák. (Hasonlatos az ismert arkán mágusok varázslataihoz)
A rend a földi időszámítás szerinti ősrobbanás előtt már létezett. Feltételezhető, hogy az ősrobbanást egy rossz útra tévedt testvér okozta. (Eredetükről több információ jelenleg nem ismert.)
Az ő mágiájának nyomokban megmaradt gyógyító hatása okozta az életet.
Neve: Drakhan. Emberi nyelven: Isten, Allah, stb.”

- Ezeket a feljegyzéseket a nekromanta elmondása és a saját kutatásaink alapján készítettem. Azt viszont nem hajlandó elmondani, mit akarnak tőlünk. Folyamatosan annyit ismételt, ha kérdeztük, hogy közeleg a végítélet napja - mondta a jegyzetet átadó katona.
- Nyissák ki az ajtót, urak! Majd én kiszedem belőle, amire szükségünk van – szóltam, és ők tették, amit kértem.
A szobába belépve elsőként a vaksötét tűnt fel. Kezemmel a falat tapogatva kerestem a villanykapcsolót. Egy pillanattal később éreztem, amint egy szempár szegeződik rám; szemem kutatni kezdett a sötétben, nem mintha bármit is láttam volna. Amint a szobát pásztáztam, a jobb sarok felől megpillantottam két, narancsos színű világító, hüllőkéhez hasonló szempárt. Mély, rekedt hang törte meg a feszült csendet. Egy verset kezdett szavalni.

"Messzi egek horizontján
Az istenek magas ormán
Ott tündököl vakítóan,
A sötétség hercege
Kezében ragyog a holtak serlege
Ostromra készül végtelen serege

A Halál nem válogat.
Halmokba rendezi az idő marta csontokat
Hol vannak most a hatalmas istenek?
Sorra borulnak térdre remegve
Kegyelemért sírva, esdekelve
Kérlelik a halál hatalmas urát
Ám Ő nem ismeri a gyenge istenek irgalmát."

Az utolsó szó végét hosszan elnyújtotta, míg végül egy szinte vonyító hangba fordult a bariton hang. A nekromanta ezután hangos, őrült nevetésben tört ki.
- Befejezted ezt a ripacs előadást? - kérdeztem erélyesen.
- Hogy én, ripacs? - fortyant fel a nekromanta.
Ám mire ideje lett volna igazán kikérni magának a jelzőt, egy jól irányzott jobb egyenessel orrba vágtam. A kiképzésem alatt megtanították, hogyan tájékozódjak kizárólag csak a hangok alapján. Az ütéstől a székéhez láncolt férfi felborult, majd hangos csattanással a cella betonpadlójába csapódott.
- Elnézését kérem, ezredes úr! - hallottam a hátam mögül egy akadozó hangot, ami az egyik katonától származott. A szobát sárgás fény világította meg. Végre tisztán láttam a nekromantát; a földön fekve már nem volt annyira félelmetes. A fekete bőrű, szikár férfi most egyszeriben egy esendő embernek tűnt csupán.
- Állítsák talpra! - utasítottam a két katonát. - És legközelebb, ha jövök, égjen a lámpa, sőt mától null-huszonnégyben égjenek a lámpák! Úgy látom, a barátunkra nyugtató hatása van a sötétségnek. Előhozza a kreatív énjét.
A nekromanta dühösen fújtatott,  vérző orra még nehezebbé tette a légzését.
- Azt hiszed, félek tőled? – sziszegte.
- Az én uram a halál maga! - kiabálta rám. - Nem félek a haláltól! Nem ölheted meg azt, ami már egyszer meghalt!
Vére pöttyökben színezte az asztalt.
- Mire végzek veled, már csak azt fogod kívánni, bár újra meghalhatnál. - súgtam a fülébe.
A nadrágom oldalzsebébe előzetesen bekészítettem néhány játékszert, gondolva arra az esetre, ha esetleg makacskodna. Tudni akartam, mit tud a bázist elfoglalni kívánó démonokról, és azt, hogy mit keres egy tetves nekromanta a mi világunkban. Kik a fekete rend tagja és mit terveznek a világunkkal. Bár ez utóbbi nyilvánvalónak tűnt: el akarják foglalni, de miért most? Miért minket? Hogy tudjuk megállítani a holtakat, ha arra kerülne a sor? Azt hiszem, élvezni fogom ezt a kis csevejt.
- Nem félek tőled! - vinnyogta őrült nevetésbe fordulva.
Beleborzongtam a reccsenő ujjperc mámorító hangjába. Oly csodás ez, mint egy tökéletesen komponált zenemű. A csontok reccsenése, az a velőig hatoló, hallójáratokat izgató féktelen artikulálatlan sikoly, amit a végtag elvesztése okoz, majd a végén egy finom kattanó hang, amit a csípőfogó rugója ad a harmóniához. Úgy járt át ez a szívmelengető érzés, hogy még a karomon is égnek meredtek a szőrszálak.
- A félelem ide már kevés lesz, költő barátom. - mondtam átszellemülten, mint egy színész a színpadon élete monológja előtt, majd mielőtt feltettem volna az első kérdést, nem bírtam ki, hogy ne éljem újra ezt a perverz gyönyört; van még elég csontja a vallatásra. Ennyi jár nekem is.

**********************************************

**********************************************

-