ÁLOM

Álom:#33

Álom:#33 (Chapter Sergei)

A nap első sugarai narancssárgára színezték az égboltot. A rotorok kavarta szélben táncoló hópelyhek, mint megannyi kristály csillogtak a fényben. Olyan érzés fogott el, mint amikor még kollégista koromban hosszú idő után végre hazatértem; azzal a különbséggel, hogy most jó anyám és az otthon melegét adó kályhában ropogó fahasábok helyett egy kávéját álmosan kevergető katona, és a bázis fogadott. Falai épp annyi rossz, mint jó emléket őriztek. A gépből kiszállva az első, amit megláttam, a Védangyal kopottas címere volt, ami egy női angyalt mintázott; bordó ruháját úgy alakították ki, mintha a szél belekapna az aljába. Két kezében egy skót hosszú kardot tartott a magasba, épp mint egy lesújtani készülő lovag. Kört alkotó szárnyaival egész pajzsszerű hatást keltett; ha az ember egészében nézte a képet, egy kerek pajzsot látott, a közepén egy gyönyörű, vékony arcú harcos nővel, kinek göndör fürtjeibe kapott a szél. Mellette robosztus, szürke vaskapu állt komor némaságban.
- Jó reggelt kívánok! - köszöntöttem a katonát.
- Erőt, egészséget, Ezredes úr! - tisztelgett a katona. A hideg kőfalakat fagyos szél ostromolta. Claudia vacogva húzta össze magán a kabátját.
- Nyissanak kaput! - utasítottam a katonát.
- Igenis, ezredes! – válaszolta, majd intett az őrtoronyban lévő társának. A kapu oly lassú mozgással nyílt, mintha csigákon tekernék.
- Mit szólnának egy forró teához? – kérdeztem mosolyogva, látván didergő, vacogó társaimat. Ők csak néma bólogatással jelezték, hogy élnének a lehetőséggel.
Az orosz időjárás nem nevezhető épp kellemesnek még azok számára sem, akik itt élték le egész életüket. Nagy seregek hatalmas vezérei sem tudták legyőzni a zord orosz telet. Nem kímélte népemet a Földanya, ennek köszönhető a szívósságunk. A harc az életünk, és ezért nem riadunk meg még akkor sem, ha a világ ellenünk vonul hadba. Egy igazi orosz sosem féli a halált.
Merengésem amilyen hirtelen jött, úgy el is röppent. Pár perccel később gőzölgő teánkat szürcsöltük a kantinban. Szem két kezével fogta a forró csészét. Melegebb éghajlathoz szokott társaságom a hideg széltől átfagyva úgy nézett ki, mintha csak kopasz fákon ülő verebek lettek volna, kabátban dideregtek a fűtött étkezőben.
Miután a tea átmelegítette őket, elvezettem őket az immáron saját irodámba. Elővettem Nikolaj összes feljegyzését, remélve, hogy talán együtt találunk valamilyen utat vagy utalást arra, hogyan tudnánk átjutni a kénszagú alvilágba. Amint szemeim vizslatták a papírok, feljegyzések és fecnik végtelenségét, feltűnt egy különös megjegyzés. "Vér rituálé" - állt a papíron. Egy vers vagy idéző szöveg részlete volt olvasható, ám a lap fele hiányzott.
- Különös - szólalt meg Doki. Tekintetét a kezemben tartott papírra szegezte. - Mintha már láttam volna ezt a szöveget. Őszintén megvallva nem is a szöveg, ami igazán dereng hanem, ez a furcsa papíranyag - ujjaival végigsimította a felületét.
Az anyaga? - tettem fel magamban a kérdést meglepődve. Én nem láttam semmi különöset a sárgás lapon.
- Mire érti ezt pontosan?- kérdeztem tőle őszinte kíváncsisággal.
- Nos, Ezredes, ha megfigyelte, ez a papír olyan, mintha több ezer éves lenne.
- Valóban megsárgult már az anyaga, de láttunk már ilyet antikvitásokban- válaszoltam.
- Hadd nézzem! – nyújtotta a kezét Claudia. Átnyújtottam a lapot. Claudia összehúzta a szemöldökét. - Ez érdekes. Valóban olyan, mint egy időszámításunk előtti időkből származna. Egy múzeumban is nagy ritkaság az ilyen lelet, ám nem is ez a legkülönösebb… Nézze! - kezében összegyűrte a papírt, majd ismét széthajtogatta az eredeti állapotára. - Ennyi idős papíroknak porlania kéne…
- Eddig átsiklottam ezen a szövegen, de talán ez lesz az átjutásunk kulcsa - mondtam, bár nem szívesen kötnék vérszerződést az alvilággal. És ugye az sem tudjuk, hogy hol található az írás másik fele vagy van-e másik fele egyáltalán.