ÁLOM

Álom:#36

Álom#36 (Chapter Sophie)

Mikor Nita belépett, kezében tartva a meseszép, fehér ruhát, amit csontok és arany csipke díszített, úgy éreztem, átjárja az egész testem egyfajta túlvilági nyugalom. Nita szépsége még a ruhát is felülmúlta. Olyan erő áradt belőle, amit azelőtt sosem éreztem. Maga volt a manifesztálódott asztrálsík. Smaragd szemei megbabonáztak. Annyira vonzó és letaglózó a tekintete; szinte megigézett ez a különös entitás. Földig érő, fekete bőrkabátot viselt, alatta fekete női selyeminget alexandritból készült, farkasfejet mintázó gombokkal, és bakancsába tűrt bőrnadrágot egy nagy csatos övvel, amin rubinból faragott koponyák és lánccal felerősített fiolák fityegtek. Vörös haján megcsillant a tábortűz fénye.
Mélyen a szemembe nézett; ettől furcsa érzés kerített hatalmába. Az elmémet fürkészte, keresett valamit. Szinte láttam, ahogy lapozza emlékeimet, akár egy könyvet, majd beljebb haladt, mintha elmém egy hosszú folyosó lenne ezernyi szobával. Képek pörögtek lelki szemeim előtt. Egy kristálypalotában álltam; gyermek voltam, talán hat vagy nyolc éves. Bőrömet csípte a hideg szél, mi átjárta az ormótlan kastély tágas, szinte végtelennek tűnő termét. Olyan volt, akár egy üres bálterem. Csak néhány csicsás kristálycsillár lógott a plafonról. Kékes, pulzáló fényt árasztottak, mintha lélegezne a tér. A falakból egy nő túlvilági hangja visszhangzott; lágy volt és bölcs, az asztrális sík megtestesülése. A nevemen szólított, hívogatva a sötét ismeretlen felé. Nem akartam, lábaim mégis egyre közelebb vittek a hanghoz, mintha mágnes húzna egyre közelebb és közelebb. Ám a hang annál távolabbról hallatszott.
Ahogy haladtam egyre beljebb, lassan egy nőt ábrázoló szobor körvonalai rajzolódtak ki előttem. A súlyos jégtömbön álló nő minden részlete mesterien aprólékosan volt kifaragva. Oly kecses volt, akár egy balerina. A tér két irányba folytatódott: jobb oldalon vaskos díszes lépcsősor, a bal oldalán pedig végtelenek tűnő folyosó, megannyi szobával. A nő göndör haja éppen takarta meztelen kebleit, arca mély nyugalmat árasztott. A lágy mozdulatban megörökített, karcsú alak egyik kezét az ég felé tartotta kitárt tenyérrel, míg a másikat behajlítva a hasa előtt tartotta, állát enyhén felszegte. Hosszú, vékony lábai légies, szökkenő mozdulatot mintáztak. Lassan körbejártam a szobrot, amit úgy faragtak, hogy minden irányból ugyanazt látta az ember. Bármerről néztem, az tökéletes mása volt a szemközti oldalnak, kivéve a nő arckifejezését. A folyosó irányában magányosnak hatott, míg a lépcső felé vágyakozva tekintett. A terem bal oldala felé dühös tekintettel fordult, ha pedig kicsit arrébb léptem, már ismét lágyan vizsgálta a teret. Olyan volt, mintha ezernyi szemszögből alkották volna. Egy belső késztetés azt súgta, menjek fel a lépcsőn.
Minden lépcsőfokon halovány fény gyúlt lábaim alatt, majd mikor levettem a lábam, kihunyt. Az utolsó lépcsőfokon állva díszesen festett üvegű ablakot pillantottam meg. Régi idők lovagjai párbajoztak egy kastély kertjében. Mögöttük kőfalak, ahol a nemesek tapsolva ünnepelték a dicsőséges harcot. Az egyik lovagnak hosszú, lángoló pallos, míg a másiknak láncos buzogány és szögletes pajzs volt a kezében. Mindkét hős mellvértjén nemes házak címere volt látható. Amelyiknél a lángpallos volt, oroszlánfejes címer, a másikon egy felágaskodó királykobra. A hang ismét felerősödött; egyre hívogatóbban szólított. Elindultam a kobra irányába, de néhány lépés után olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne. Körbenéztem, de nem láttam senkit. Tovább haladtam az egyre szűkülő folyosón, ahova a lámpák fénye már csak gyéren jutott be. Hátam mögül kemény karmok koppanó hangjára lettem figyelmes. Ijedten kaptam hátra a fejem. A folyosó sötétségbe burkolózott. Feszülten kémleltem az átláthatatlan teret; némán vártam, mi bújik elő az árnyékvilágból.
Szemem sarkában valami megcsillant - akaratlanul odakaptam tekintetemet. Egy tükör volt. Vérem jéggé fagyott, amikor megláttam magam. Ismét felnőtt alakban álltam abban a ruhában, amit a papnő nemrég a kezében tartott. A ruha csurom vér volt. Hullafehér arcomat törzsi festés fedte. A közeledő sötétségből öblös hörgés hallatszott. Két vörös szempár szegeződött rám, hófehér agyarak villantak a pislákoló fényben. Mi a fene történik velem? Lábaim megrogytak a félelemtől. Ez nem valóság, győzködtem magam a félelemtől megbénultan. A földre roskadva, összeszorított szemekkel, könnyek közt vártam a halált. Hangosan kocogtak vacogó fogaim, egész testem átjárta a reszkető hideg rémület. Kétségbeesett sikoltásom csapódva zengte be a teret. Kívülről láttam magam, mintha lelkem kiszállt volna a testemből, hogy onnan nézzem végig a szenvedéssel teli haláltusámat.
A sötétből előlépő lény olyan volt, akár egy hatalmas farkas; testét vastag fekete bunda borította, magassága, mint egy lóé. Izmait megfeszítve, vicsorogva közeledett felém. Arcomon éreztem az állat forró leheletét.
- Krüngtál, ülsz! - kiáltotta egy nő.  A farkas engedelmesen leült, akár egy idomított házőrző eb. Fény töltötte meg a teret. Lassan felnéztem; Nita papnő állt előttem, lába mellett ott ült a farkas, aki még így is több mint két fejjel magasabb volt nála.
- Ne félj, Sophie, nem fog bántani, amíg én itt vagyok. Mesélj, milyen kép fogadott a lépcső tetején a sors ablakára festve?
- Két lovag harcolt egy vár falánál. - mondtam még remegő hanggal.
- A címerállataikat megnézted?
- Igen, egy ágaskodó kobra és egy oroszlán.
Nita tartott egy lélegzetnyi szünetet, majd elismerően megsimította a vállaim, miközben mélyen a szemembe nézett.
- Első próbának nem is rossz, de lenne min dolgoznunk. Krüngtál egy rémfarkas; engedelmes kis bestia, de csak a megfelelő gazda tudja megzabolázni. Úgy gondoltam, ő alkalmas segítség lesz a felkészülésben. Legalább megszokod a látványát egy ekkora állatnak. Fenrir fiával kell majd szembenézned, s ha félelmet érez, a bestia végezni fog veled. Népünket régóta sanyargatja Wölfgul, a bestiák ura. A te mágikus erőd talán elegendő lesz ahhoz, hogy az árnyfarkast visszaűzd az erdő mélyén lévő odújába, ahol évezredes álmát aludta, amíg egy felelőtlen, hataloméhes druida fel nem ébresztette. A bolond azt hitte, megszelídítheti. Így akarta uralma alá hajtani a vidék összes bestiáját. Ha sikerrel jársz, és elhozod a békét népem számára, megkapod szíved vágyát és az én szolgálataimat. Most hagylak pihenni, holnap elkezdjük az igazi felkészülést.
Hirtelen ismét a jurtában találtam magam. Nita kezében a ruhával rám mosolygott, majd némán távozott. Jólesett végre egy kis csendes magány. Rettenetesen fáradtnak és gyengének éreztem magam. Muszáj aludnom egy keveset, visszafeküdtem hát a szalmaágyba, majd nem sokkal később mély álomba zuhantam.