If everything were different (Jimin ff.) [BEFEJEZETT]

4. - Kincs, ami valójában nincs

A napok rettentően gyorsan telnek így, hogy már apa is velünk van, és iskola után nem csak a szobámban gubbasztok miközben töröm magam a tökéletességen, hanem újra visszajött az élet a házba. Anya nem vonul csendesen a házban, helyette inkább hangosan kiabál illetve beszélget apával, kinek esze ágában sincs hallgatni. Az egymás felé idézett kedves szavak, csak úgy szállnak a levegőben, mintha mindig is ez az út lett volna kitalálva nekik. Apa bókol anyának, ő pedig mint egy tinédzser zavartan nevet rajta. Olyanok, mint a friss házasok. Még nekik is szokniuk kell ezt a helyzetet, pedig legalább harminc éve házasok.

Édesapámnak már jócskán ősz a haja, már szemüveget hord, a bőrén is látszik, hogy nem tökéletes, kezd ráncosodni. Mindezek ellenére anyám sok gondot fordít a kinézetére. Különféle krémeket használ, kozmetikushoz illetve fodrászhoz is jár. Természetesen a vásárlás sem maradhat el, amit általában a barátnőivel szokott megejteni. Ritkán, de előfordul az is, hogy amikor apa hazajön, a szüleim csak úgy lelépnek Jeju szigetére, ahol egyébként a nyaralónk található, s ott töltik az egész hónapot vagy hetet. Eddig ilyenkor Namjoon uralkodott a házban, pontosabban „vigyázott" ránk, de mind tudjuk, hogy nála ez mit jelent.

Az igazat megvallva, sokszor tartott itt bulit, amíg a szüleink nem voltak itthon. Persze tudtak arról, hogy Nam áthív pár barátot, de nem az egész évfolyamot, hogy aztán szegény Gihwanak kelljen kitakarítani a házat, teljesen egyedül, mert akkora a felfordulás. A bátyámat nem érdekli az előkelőség, mindig azt mondja, hogy ez már nem az a század, mikor ez számít, és haladni kell a korral. No, nem azt mondom, hogy nem illemtudó, mert az, csak pusztán nem tartja be azokat az elit és sznob szabályokat, amit a szüleink. Sokszor veszett össze velük emiatt, de apu és anyu mindig megértették Namjoont, hiszen ők is tudják, hogy ez már a huszonegyedik század.

Péntek révén ma is korán kelek, majd a szokásos reggeli menet után iskolába indulok Harin társaságában. Ő a sofőrünket, Jinhoval kommunikál, én pedig Namjoonnal chatelek, ugyanis már legalább két napja nem tettem meg, mivel mostanában tanul, mert be indul igazán az egyetemista élete.

- Megérkeztünk lányok - hallom meg a sofőr hangját, mire a jobb kezemmel kinyitom az ajtót, viszont a ballal még mindig írok a bátyámnak.

- Köszi - feleli helyettem is Harin, majd becsapja mögöttünk az ajtót, s a telefonomat elvéve kezdi el Namjoont felhívni FaceTime-on.

- Harin! - leszek egy pillanatra mérges, hiszen engedély nélkül hívja fel, ráadásul a kezemből szedte ki, de tudom, hogy neki is hiányzik, úgyhogy inkább csak hagyom őt.

Nam mosolyogva köszön bele a telefonba, és egyből beszélgetésbe kezd velünk, miközben mi a kerítés mellé állunk, hogy a többi diáknak ne kelljen minket kerülgetni. A testvérünk vidáman meséli, hogy ma nem kell semmit sem tanulnia, hiszen a héten azért hajtott ennyit, hogy ma délután gond nélkül le tudjon hozzánk utazni a hétvégére a holnapi bál miatt. Az igazat megvallva, teljesen kiment a fejemből az, hogy holnap nálunk estély lesz, sőt, szerintem még tanulni valót is hagytam, mert tegnap úgy voltam vele, hogy a kémia dolgozatra tudok tanulni a hétvégén is, mert pihenő nap van.

A lányokkal is kell egyeztetnem ezek szerint, hogy hány fele jönnek át és hogy hosszú, vagy rövid szoknyát vesznek fel. Nálunk ez sokszor szokott gondot okozni, ugyanis Boora nem igazán az a lábmutogatós lány, így hát még az igazgatóval is megbeszélte, hogy egyenruha szoknya mellett hordhasson legalább harisnyát.

Szerintem rá tudom őket venni, hogy a hosszú ruha mellett döntsenek. Boora alapból takarni akarja majd a lábait - nem értem miért, hiszen nagyon hosszú és szép végtagjai vannak -, s ahhoz mindenképpen hosszú szoknya szükséges, hisz nadrágban nem jöhet, ezt ő is tudja. Hwanit viszont nehéz lesz meggyőzni, mert tudniillik, elég bevállalós lány. Szereti mutogatni magát, az iskolai egyenruháját sem a leghelyénvalóbban hordja.

- Akkor este újból látjuk egymást! Sőt... rendben van, ha útban hazafelé felveszlek titeket a sulinál? - kérdezi Nam, mire az én gondolataim is felé irányulnak, s egy boldog mosoly ül ki az arcomon.

- Gyere! Már alig várom! - válaszolom neki, majd miután meglátom a lányokat felénk közeledni, elköszönünk Namtól, utána pedig bontjuk a vonalat.

- Léptem, szép napot Unnie! - int nekem Harin, majd felrobog a lépcsőn egyenesen az előcsarnok felé.

A lányok felé fordulok, akik bájos, ám eszeveszett integetésbe kezdenek, amint meglátják, hogy rájuk nézek. Elnevetem magam a látványon, mert külső szemmel bolondoknak néznek ki, és ez elég vicces. Nekem alapból is elég érdekes a humorom, kiskoromban mindig azon nevettem, mikor valaki felhúzta a szemöldökét. Tudom, elég furcsa...

- Szia csajszi! - ölelnek meg egyszerre. - Hogy aludtál?

- Remekül, köszi. Az egyetlen problémám, hogy túl sok dolog szakadt a nyakamba most. Elfelejtettem a holnapi bált, az igazgatóságra is jó lenne végre elmenni, ráadásul Namjoon is ma jön haza, tanulnom is kellene... - vágok nyúzott arcot a mondandóm mellé, mire a lányok csak elhúzzák a szájukat. - Hosszú szoknyában kell jönnötök! Kérlek!

- Nem is tudom Yeo-San... Nem vagyok oda érte - sóhajt Hwani. - Jó, oké, de a dekoltázs kérdésébe nem szólhatsz bele! - szegezi nekem a mutatóujját, mire örömömben tapsikolni kezdek.

- Felőlem rendben a hosszú szoknya, ha nem kell kötelező jelleggel akkora kivágást tennem a melleimhez, mint amekkorát Hwani akar - ránt vállat egy pimasz mosollyal Boora, mire én nevetni kezdek, az említett pedig sértődött fejjel karon vágja Boorát.

- Szemét! - nyújtja ki rá a nyelvét, miközben amúgy hangosan nevetünk rajta. - Hagyjátok abba! - szól ránk, ennek ellenére ő is belekezd a kuncogásba.

Miután kinevettük magunkat elindultunk a szekrényeink felé, amik egy folyosón voltak, viszont nem egymás mellett. A tankönyveim közül csak a földrajzot veszem ki, hiszen ez az első órám. Hwanival csak két közös órám van, azok pedig nyelvórák, Boorával pedig a tesi van együtt. Alapjáraton napközben, szünetekben szoktunk találkozni a hátsó udvar bal oldali részén, ami tulajdonképpen az utcára néz.

Az osztályomból nem kedvelek szinte senkit, egyedül a padtársammal szoktam beszélgetni, mert ő tűnik a legnormálisabbnak. Ebben az évfolyamban alig vannak kevésbé furcsa emberek, talán csak Boora és Hwani. Mindegyik tanulótársam begyepesedett zombi, akik között három csoport különíthető el; a stréberek, a ribancok, és a lázadók, akiket nem érdekel az iskola, de van pénzük, ezért egy fizetős helyre jöttek tanulni.

Az évek során volt időm kitapasztalni az embereket, bár én pont egy negyedik kategóriába tartozom, aki szeret mindent kézben tartani. Nem igazán rajongok azért, ha valami nem a saját terveim szerint megy, ezért az osztályfőnököm, illetve az összes tanár engem keres meg, ha valamit díszíteni kell, esetleg versenyre kell menni.

Annyira görcsösen akarok nyerni, hogy láthassam Jimin szomorú arcát, mikor a nekem tett ígéretet kell teljesítenie, és nem pedig nekem az övét. Ha mi nyerjük meg a címet, akkor nem csak ezt tudom le, hanem egy hatalmas kő esik le a szívemről, ami már évek óta nyomja. Remélem a sors keze velem van, nem pedig Jiminnel.