If everything were different (Jimin ff.) [BEFEJEZETT]

26. - Szörnyű kezdet, végső összezavarodottság

Mihelyst az utolsó órámról is kicsengetnek, boldogan indulok meg a szekrényem felé, már sokkal kevésbé gyötrődve a térdembe nyilalló fájdalom miatt. A testnevelés órámon sajnos nem bírtam részt venni, az orvosiban voltam egy fertőtlenítésen, illetve fájdalomcsillapítót is kaptam, mert a tanártól kapott gyenge kötés az óra végére átázott.

Mindent bepakolok a szekrénybe, egyedül a biológiát veszem ki, miből holnapra készülnöm kell egy kisebb dolgozatra. Nem sokkal tér el az itteni oktatás a mi iskolánktól, bár pont az ellenkezőjére számítottam. Az már más tészta, hogy a Jiminnel való versengésem miatt az utálat tárgya lettem. Mint ma délutánra kiderült, holnapra már megint hivatalosak vagyunk észak kis kedvenceihez egy újabb bálra, mi a Park család szüleinek a huszonnyolcadik házassági évfordulójának az ünneplésére fog szolgálni. Apa pont akkor hívott fel, mikor az orvosiból jöttem el. Elvileg váratlan hír volt... Aha, szerintem meg elfelejtették. Még szerencse, hogy nem ma.

A kis ajándékzacskót kiveszem, majd bezárom a szekrényemet, s kifelé veszem az irányomat. Végül úgy döntök, hogy mivel mára semmi programom, elmegyek ma és Jibom helyett én lovagoltatom meg a kicsikét. A főbejáraton kiérve nem látom - az eddig mindig - iskola előtt parkoló sofőrt, miből arra következtetek, hogy bármelyik pillanatban befuthat.

- Sannie! - ragadja meg valaki a könyököm, mire konkrétan majdnem szívrohamot kapva ugrok egy kicsit. - Ne haragudj - jön a látóterembe Jimin a bűnbánó arcát megmutatva.

- Mit szeretnél? - sürgetem, ugyanis az utcán meglátom bekanyarodik az autót, mivel a mai nap folyamán haza fogok jutni.

- Van mára valami terved? - kérdezi kissé félénken, ám nemleges válasz helyett bólintok, miszerint van. - Oh... esetleg, elkísérhetnek?

Megdöbbent tekintetemet a sofőr hangja szakítja meg, mi éppen a beszállásra int, az ajtó előtt toporzékolva. A fiú kíváncsian várja a válaszomat, még mindig a karomat fogva gyengéden. Magamat meglepve bólintok egy aprót az ajkamat beharapva, majd beszállok a helyemre. Jimin pillanatokkal később - miután a JinHoval beszélt, a másik oldalra ül be az kocsit megkerülve.

Elindulunk hazafelé, közben Jimin a sofőrrel beszélget, én meg anyának írok, hogy vendéget hozok magammal, terítsenek plusz egy helyére ebédet. Szegény, valószínű a legkevésbé sem Jiminre számít. Megértem végtére is, magamat leptem meg azzal, hogy önszántamból viszem délre. Az érzéseim változtak minden szempontból, nemde?

Egy majdnem húsz perces utazás után végre felkanyarodunk a ház elé, így meg sem várva a kiszálló JinHot, magamtól lépek ki a kocsiból, s elindulok a ház felé magam után Jiminnel. A kapu érzékelőjéhez hozzányomom a kis kártyámat, ez után bepittyegem a számkódot, a vaskapu pedig egy kisebb kattanással elengedi magát, így betudom lökni az út folytatásához.

Az ajtón belépve hangosan köszönök - Jimin engem meglepve nem zavartatva magát szintén -, aztán a fiúval a cipőnk levételével kezdünk ügyködni, Gihwa pedig két papuccsal jön köszönteni bennünket. Meglepve néz a mögöttem álló srácra, ellenben nem szól semmit.

- Eszünk, aztán tanulás - ismertetem a tervet a Park fiúval, aki helyeslően bólogatva követ az étkezőbe. - És háromkor lovagolni megyünk - fejezem be, mi már felkelti az érdeklődését, szinte hallom a helyében a félelmes sikolyt, miszerint ő még életében nem volt ló közelében.

- Én is felülök? - kérdezi az asztalnál helyet foglalva, közben nemleges választ kapva. Természetesen a megkönnyebbült sóhaja miatt kénytelen vagyok felkuncogni, minek következtében ő is elmosolyodik. Aranyos.

Kettesben kezdünk el enni, pedig amúgy a legtöbbször családostul szokott történni. A szüleimet illetve Harint sehol sem hallom, valószínűleg együtt lesznek valahol. Vagyis anyu és a húgom biztos. Apu lehet dolgozik.