If everything were different (Jimin ff.) [BEFEJEZETT]

13. - Gondolatokba gabalyodva

Azt hiszem... pár óra kiesett, amíg a lányokkal együtt az orvosi szobában dekkoltam. Fogalmam sincs, miként jutottam el idáig, vagy hogy egyáltalán miről volt szó addig, amíg nem voltam az eszméletemnél. Egy ismeretlen hang az első, amit hallok a Taehyungos eset óta.

- Yeo-San - szólít meg valaki, mikor a hang irányába fordulok, az iskolaorvossal találom magam szemben. - Mikor tértél magadhoz?

- Mit keresek itt? - kérdezek vissza közben nem is válaszolva a kérdésre.

- Sokkos állapotba kerültél pár órára. Fél kettő van. A barátnőid hoztak ide az incidens után, ugyanis nem válaszoltál nekik. Ahogy leértetek ide, elájultál, aztán nagy nehezen sikerült felkeltenünk, ittál egy kevéske vizet, ezt követően meg rögvest elaludtál.

A történések kezdenek cikázni a fejemben, miszerint én tettem tönkre valaki életét, méghozzá nem is szándékosan. Lehet... lehet ennek igazság alapja? Vagy csak vádaskodik minden ok nélkül? Kegyetlenség.

- Hogy vagy? - Hwani szólít meg, aki mellettem ül, maga mögött Boorával.

- Kimerülten - sóhajtok, s felülök, hiszen eddig kinyúlva feküdtem az ágyon. - Lemaradtam egy csomó óráról. Jövő héten pénteken pedig már vizsga!

- Menjetek haza lányok, az egész napra megkapjátok az igazolást. Ez most rendkívüli eset - mosolyog kedvesen a férfi, közben a kezünkbe nyom egy-egy papírkát, rajta az említett bizonyítással, miszerint iskolaügyileg voltunk távol egész nap.

- Köszönjük - szólalnak meg a lányok is helyettem, közben Boora segít felállni, bár úgy érzem, menne egyedül is, ragaszkodik hozzá. Aranyosak, hogy így aggódnak.

Mikor kilépünk az ajtón, egy csapat jön oda hozzánk, kik felőlem kezdenek el kérdezgetni. Egy mosolyt erőltetve az arcomra, csak annyit válaszolok, hogy nagyobb az ijedtség, mint a baj. A folyosón továbbhaladva rengeteg diák méreget engem kíváncsi szemekkel. Már a két lábamon ismét egyedül járok, közel a szekrényemhez, hogy kivehessem a benne lévő táskámat, hiszen van engedélyem a hazamenetelhez. A lányok szorosan állnak mellettem, hátha összeesnék, vagy bármi hasonló. Szerintem ők jobban félnek, mint én.

A táskám kivétele után a szekrényemet bezárom. A lányokra nézek, akik még mindig aggódó szemekkel vizslatnak, s egy szemkontaktust követően elmosolyodom. Egymás mellett indulunk meg a folyosón, közben én a bal kezemből a jobba teszem át a táskámat, ugyanis a bal csuklómat elég gyengének érzem valami miatt. Remélem nem sérült meg, miközben a plakátot akartam leszedni. Apropó... remélem már nincs fent.

- Csajok, a plakát ugye... - Nem tudom végigmondani a mondatot, ugyanis valaki a nevemet kiáltja a bejárat felől, ami éppenséggel pont nekem háttal van, mivelhogy sikerült a előcsarnokig jutni, ahonnan a folyosók nyílnak, s a lépcsők indulnak lefelé, illetve felfelé egyaránt.

Az ismerős hang irányába fordulok, ámbár semmit sem tudok kivenni belőle, hiszen amikor arra pillantok, egy erős kéz ránt magához, minek köszönhetően a táskám kiesik a kezemből, s épphogy áttudok nézni az illető válla felett. Dermedten állok az ölelésben, a szemeim majdhogynem kiesnek a helyükről annyira elkerekednek. Az ajkaim kissé szétnyílnak, a légzésem szaporább, a testem pedig szinte elernyed az erős szorítástól.

Az ajtóra nézve három döbbent arcot látok meg, ami miatt egyszerre fut át rajtam a düh és a tudat, miszerint a személy, aki ennyire birtoklóan ölel, nem más, mint Park Jimin. Hoseokra nézek, aki sajnálkozó pillantást vet rám. Tudja. Tudja, hogy mi történt.

- Engedj - próbálom Jimint eltolni, de nem tudok szembeszállni az erejével. - Engedj - ütöm most már meg a mellkasát, hiszen mindenfelől sutyorgásokat hallok. - Jimin - szólok rá most úgy, hogy csak ő hallja, mi némi hatást gyakorol rá, hisz elenged, s a fojtó ölelés helyett a kezemet ragadja meg.

- Jól vagy? - pillant rajtam végig. - Nem esett bajod? - fut át az aggodalmas tekintete minden végtagomon, végül belefúrja azt a szemeimbe.

A szemei. Mélybarnák, szinte annyira sötét, hogy el lehet benne veszni. Rejtélyes, mégis hívogató, s kíváncsivá teszi az embert, hogy többet és többet akarjon belőle látni. Mégis... mi ez? Miért gondolok erre, miért nézek Jiminnel szembe és mégis miért nem akarom leszidni azért, mert megint átjött az én oldalamra?

- Válaszolj már, az istenit! - ránt közelebb magához, most pedig a cselekedete után szinte összesimul a mellkasunk.

Embereld meg magad, Sannie! Jimin nem a te súlycsoportod, nem déli, méghozzá a vetélytársad! Állj ellen, mert ezt mondja az agyad! Ezt kell tenned, ne is figyelj a szíved eszeveszett gyorsaságára.

- Khm... semmi bajom - bököm ki nagy nehezen, kiszakítva a csuklómat a szorításából, majd krákogva hátralépek. - Megint átjöttél, pedig...

- Yeo-San, most a legkevésbé sem érdekel az a rohadt fogadás! Ne hajtogasd ezt folyton! - szakít félbe mérgesen, bár a szemei teljes nyugodtságról árulkodnak.

- Sannie... - suttog a hátam mögött Hwani. - Taehyung...

- Most jön lefelé a lépcsőn - fejezi be Boora azt, amit Hwani félbehagyott. Azonnal hátat fordítok Jiminnek, s az említett irányba nézek. Rögvest találkozik a fiú tekintete az enyémmel, mi egyszerre sugároz félelmet, haragot és megbánást. Felém tart.

- Sannie! - Kétségbeesetten pillantanak rám a lányok, ugyanis mindhárman tudjuk, hogy nem tehetnek semmit a srác megállításának érdekében.

Mikor Tae majdnem egy méterre van tőlem, s már a barátnőim mellett elhaladt, úgy tűnik, hogy igencsak mérges rám azért, mert sikerült keresztbe húznom a számításait. Mi lesz akkor, ha ideér? Megragad a nyakamnál fogva, majd eltöri azt? Komolyan mondom, hogy ez az ember szörnyen ijesztő. A frászt hozza rám. Teszek egy lépést hátra, mikor Taehyung fél méteren belül jár, Jimin pedig a csuklómat megragadva beránt maga mögé, elérve azt, hogy a zaklatóm elől takarva legyek. Tae szinte Jiminnek megy, aki ha nem rakja ki a kezét, s nem állítja meg a mellkasánál fogva, lehet el tudott volna kapni.

- Hoseok - ejti ki a nevét Jimin a barátjának, s szinte egyből mind a három fiú mögöttem terem, az említett pedig Jimin mögül maga mellé ránt. - Szóval te bántottad őt - löki meg Taehyungot Jimin. - Mégis mit ártott neked, hogy ezt érdemelje? Nem félemlíthetsz meg mindenkit, aki egy kicsit is szúrja a szemed. Tanulj meg feljutni az ő szintjére, bár úgy látom eléggé nehéz lesz, hiszen csak a bokájánál tartasz. Ha legközelebb hozzányúlsz, vagy bármelyik szerettét bántalmazod, neked annyi! - sziszegi Jimin a fiú képébe, aki a magabiztosságát elveszítve már csak nagyokat pislog. - Sohasem félt semmitől, te mégis elérted, hogy rettegjen. Komolyan mondom azt, amit mondok. Figyelj oda magadra! - lök rajta még egyet, Taehyung pedig elmotyog egy rendbent, s elsétál mellettünk.

Nagy kő esik le a szívéről mikor elhagyja az épületet. A lányok egyből hozzám sietnek, valószínűleg látszik rajtam a félelem, mivel a szemeim könnyben úsznak, a pulzusom pedig az egeket verdesi az ijedtség miatt.

- A szüleid nemsokára itt lesznek Sannie, tarts ki - ölelnek magukhoz, én pedig halk zokogásba kezdek. Mikor estem ennyire szét?

Újabb lépéseket hallok percekkel később, ami inkább már futásnak tehető fel. Megtörlöm az arcomat, s felegyenesedem. Körülbelül másfél méterrel arrébb meglátom anyut és aput, akik Jiminnel beszélgetnek, a fiú pedig nyugodtan újságolja el nekik az eseményeket. Mindezek után a szüleim úgy döntöttek, hogy szerdán nem mehetek iskolába. Borzasztóan ki voltak akadva, miután megtudták a történteket. Apa még az igazgató úrral is telefonált miután hazaértünk, hogy engem vesz ki a suliból, hogyha ezt az "őrült gyereket" nem rúgják ki, vagy függesztik fel a jövő tanév elejéig, mikor már nem leszek ott.

Szinte kiabáltak egymással a szüleim, annyira rájuk hoztam a frászt. Apa nem értette, hogy egy mintadiák mivel érdemelte ezt ki, anya pedig feszült lett a viselkedés miatt. Még Namjoon is felhívott, hogy jól vagyok-e, bár nem értem, honnan kapta az információt. Így hát a lányoknak elmondtam, hogy nem vagyok várható az iskolában, de megértették. Most elméletileg pár napon belül egy cikk fog kikerülni, ami az iskolai bántalmazásról fog szólni, én pedig meg leszek említve, mint friss áldozat.