If everything were different (Jimin ff.) [BEFEJEZETT]

9. - Üdvözöllek északon, kedves Yeo-San.

A napok gyorsabban telnek, mint arra én számítottam. A szombat két pislogás közben érkezik el, pedig mindent megtettem azért, hogy otthon maradhassak. Könyörögtem, sírtam, még játszottam a kamu beteget is pénteken, csakhogy az orvos elmondta a szüleimnek, hogy már sokat javult a helyzetem, és bizony hétfőn vár az iskola.

A hírnek nagyon örültem, hiszen újra tanulhatok, lekörözhetem Jimint, nem kell többet pótolnom, ezzel ellenben nem húzhatom ki magam az estély alól. Anya a lelkemre kötötte, hogy jól fogom érezni magam, ha elmegyek. Nem azért jövök, mert ezt mondta, hanem mert ezt kell csinálnom. Aputól megtudtam csütörtökön, hogy Jimin apja és ők újból üzlettársak, mert mindent megtudtak beszélni, ezzel párhuzamosan pedig szerződtek is, sőt, egyezséget kötöttek, miszerint ha ők kiöregednek, egyesítik a két vállalkozást Jimin és Namjoon vezetésével.

Iszonyatosan ideges vagyok emiatt, ám nem az én döntésem sajnos, szóval nem tehetek ellene semmit, ahogy az ellen sem, hogy itt legyek ebben az autóban, és várjam az életem legkínosabb estélyét. Északon, Jiminnel. Iszonyatos lesz.

- Kislányom, ne feszengj, mert kiteszünk! - szól rám apa, ugyanis meglátta, ahogy az ujjaimat tördelem és az ajkaimat harapdálom, reménykedve hogy a rúzsom a helyén marad.

- Adná az ég! - kapom rá a fejem egyből, mire ő Namjoon társaságában hahotázni kezd a felszólalásomon.

Alig tíz perc múlva a sofőr hátraszól, miszerint megérkeztünk, ehhez számolva pedig fél percen belül ajtót is nyitnak nekünk. Apa és a bátyám előre mennek, majd a kocsiból kisegítenek minket, végül a szokott felállásban kezdünk el sétálni. Anya apába karolva, én Namjoon bal- Harin pedig a jobb oldalán ugyanígy.

A ház hatalmas, szinte majdnem akkora mint a miénk. A kilátás pedig egyszerűen csodálatos. Fel sem tűnt, hogy emelkedőn jöttünk ezidáig. A szökőkút körül folyamatosan jönnek és mennek az autók, szinte két perc eltérésekkel érkeznek a vendégek. Hihetetlen, hogy északon is így működik egy bál. Jobb, mint amire számítottam.

Az ajtón belépve egyből megtalál minket egy pincér, ki szeszes itallal kínál minket, de apán kívül egyikünk sem vesz le a tálcáról semmit. Ilyen korán, érkezés után pár perccel csak apa szokott elkezdeni inni, merthogy ettől nem lesz feszült. Körbenézve a vendégeken, egyből a ruhámra simítok, mit a mai estére anyu választott nekem is, illetve a húgomnak is. Őszintén szólva én nem igazán szerettem volna ennyire kiöltözni, mármint... elég lett volna egy kisestélyi is, akárcsak nálunk, de anya azt mondta, hogy északon meg kell mutatni, hogy mennyire tehetősek vagyunk, mert mindenki ezt fogja csinálni.

Igaza volt. Minden nőn vagy arany, vagy gyémánt virít, hatalmas kövek, mik szerintem kifejezetten rondítják őket, azonban nem az én dolgom. Én vagy itt a legszegényesebben felöltözött lány szerintem, mivel a habos ruhám ellenére alig van rajtam drágakő. Anya szinte az összes ékszerét felvette magára, a húgom pedig anya egyik legdrágább táskáját hozta el magával, amiből világszerte alig van ötven darab.

Én még ezt a felhajtást látva sem szeretem mutogatni az értékeimet, pedig most kezdem kellemetlenül érezni magam ezek hiányában. A ruhámon és a cipőmön kívül semmi drága nincs rajtam. Na jó... ez túlzás.

- Kim YeJun! Drága barátom! - A hang irányába kapom a fejemet, pontosabban a jobb oldalra, ahol Jimin apukáját vélem felfedezni egy pohár italkával. Ugyan olyat iszik, mint apa. Micsoda véletlen egybeesés. - Örülök, hogy eljöttetek! - villantja meg a mosolyát, mi gyakorlatilag akár Jiminé is lehetne.

- Mi köszönjük, hogy itt lehetünk! - ráz vele kezet apa barátságosan, közben pedig elindulnak abba az irányba, ahonnét Bonghyun ahjussi jött.

- Most merre? - lépek be a bátyám elé, aki ugyan úgy sokkolt állapotba került, mint Harin, amiért apa itt hagyott bennünket minden szó nélkül.

- Őszintén? Piálni. Gyakorlatilag? Gőzöm sincs - néz szét ő is a helyiségben, pont úgy, ahogy én az előbb. - Áh. A kertbe - szólal meg majdhogynem egyből, aztán velem és a húgunkkal együtt elindulunk lefelé.

Sajnálatos módon mikor kiérünk az ajtón Namjoon összefut az egyik egyetemes új barátjával, így elkönyvelem magamban, hogy őt elveszítettük, nem fogunk az este folyamán többet felőle hallani. Harinnal kettesben maradok, együtt próbálunk meg lebattyogni a lépcsőn, bár egyenlőre még nem is tudjuk hogy szambázzunk el a sok ember mellett, akik dugig állják azt. A tekintetemet gyorsan körbevezetem a kerten, hátha valaki segítségét tudom kérni, de nem látok senkit, akit ismerhetnék.

- Esetleg, tudok segíteni? - Megijedek a hirtelen jövő férfihangtól, s rögtön ránézek, hátha ismerem, azonban nem. Magas, látszatra izmos, vörös a haja, ami elég jól kiemeli az arcát.

- Hát, ha nem túl nagy probléma, esetleg segíthetne lejutni a lépcsőn, mert őszintén félek, hogy elesek. A húgom meg ahelyett, hogy megfogna, lehet csak tovább lökne - mosolyogva válaszolok a fiatalembernek, mire ő hangos nevetésbe kezd, sőt, lehet már sír is. Az biztos, hogy ilyen jól még nem szórakoztam egy nevetést meghallva.

- Persze, ne haragudjon. Tessék belém karolni, majd én megfogom ha megbotlik - nyújtja az alkarját, mire megköszönve megragadom azt, a húgomat pedig a másik oldalára küldöm az fickónak.

- Mellesleg tegeződhetünk, még nem vagyok húsz sem - súgom a srácnak mihelyst elindulunk lefelé, ő pedig elvigyorodva meghálálja hogy megengedtem neki ezt. Nagyon figyelmes, hogy nem egyből támadott le a tegeződéssel, bár ez lenne a normális.

- Én nemsokára annyi vagyok - pillant rám, majd szinte rögtön előre, nehogy aztán ő essen el és nekem keljen elkapni. - Ó, elnézést ahjumma, lenne szíves egy pillanatra beljebb menni? A hölgyeket kísérem le.

- Igen-igen, bocsáss meg kedveském - húzódik beljebb az asszony, kinek az előbb a segítőm szólt, mire az említett mosolyogva néz rá.

Alig öt perc alatt leérünk a lépcsőn, ami felülről sokkal többnek lett kiszámítva. Hihetetlen, hogy ez az ember sec-perc alatt lehozott onnan, mindenkit kikerülve, ráadásul senki sem taposott rá a szoknyámra. Megbíztam egy északiban, és nem okozott csalódást! Azt hiszem, mégsem annyira ellenséges mindenki, csak Jimin.

- Köszönöm szépen a segítségedet, igazán - mosolygok rá, közben pedig elengedem a karját, ahogy a húgom is. - Esetleg meg tudom hálálni valamivel?

- Nem, szívesen tettem, nem pedig azért, hogy kapjak érte valamit - kuncog, én pedig elcsodálkozom azon, hogy milyen hangot ad ki. Mint egy egér.

- Akkor duplán köszönöm... kedves... kedves... - próbálok visszaemlékezni a nevére, de egyáltalán nem rémlik. Nem hiszem el, hogy az elmém cserben hagy!

- Hoseok vagyok. Jung Hoseok, ne haragudj. Azt hiszem nem volt időm bemutatkozni - hajol meg illedelmesen Hoseok, mire én, valamint Harin is leutánozzuk a cselekedetét.

- Ő a húgom Kim Harin, én pedig Kim Yeo-San vagyok, de inkább csak Sannie.

- Ekkora véletlent! Csak nem ti vagytok Parkék déli vendégei? - csodálkozik el, mire én szégyenlős mosoly kíséretében bólintok. - Omo!

- Esetleg valami baj van? - kérdezek rá, amint meglátom az arckifejezését.

- Nem-nem, viszont mennem kell. Üdvözöllek itt, találkozunk később - mosolyog ránk kedvesen, majd tesz pár lépést előre, de mintha meggondolná magát, megfordul. - Esetleg, nincs kedvetek csatlakozni hozzám meg a barátaimhoz?