If everything were different (Jimin ff.) [BEFEJEZETT]

7. - Belátás

Az esetek legtöbb százalékában nekem van igazam, minden úgy működik, ahogy azt kiterveltem, ez pedig olyan szempontból jó számomra, hogy ha valami nem úgy működik, ahogy azt én elterveztem, akkor képes vagyok kiakadni, gyűlölködni. Ilyenkor mindenki hangulatát befolyásolom, elrontom, pedig ők nem tehetnek arról, amit történt. Ezért jó az, amikor nekem van igazam.A szüleim mindent próbálnak úgy csinálni, hogy tökéletes legyen a számomra, hiszen ők már megtapasztalták azt, hogy milyen kegyetlen vagyok a rossz pillanataimban. Ezért kerül mindenki engem ma, hiszen megfáztam. És ha az életembe egy nem kívánt betegség is beszökik, akkor muszáj vagyok a heti terveimet megváltoztatni.

Elég furán hathat ez külső szemmel, de amikor valami kicsúszik a kezeim közül, vagy már nem én irányítom, és netalántán más a terv, mint amit kigondoltam, akkor konkrétan a harmadik világháború is kitörhetne. A húgom ugyanilyen, Namjoon viszont pont az ellenkezője. Neki mindegy, hogy mit csinál, vagy hogy meg kell változtatni a programjait, ő az alkalmazkodó típus, a nyugodtabb. Én és Harin... Egyenesen rémesek vagyunk, ezt beismerem.

- Sannie! - kiált nekem anya lentről. - Yeo-San! Kim Yeo-San! - folytatja a szólongatást, mire kikelek az ágyból, felveszem a mamuszomat, illetve a köntösömet, majd kinézek az ajtón.

- Igen? - kérdezem csendesen először, majd egyre hangosabban. - Anya! Igen?

- Gyere le, és edd meg a levesedet! - szól a szülőm, mire csak annyit mondok neki, hogy hozza fel Gihwa, mert járni is alig bírok a betegségtől.

Szombat óta három nap telt el, azaz ma kedd van, én pedig nem megyek iskolába egész héten, ugyanis egy elég csúnya influenzát kaptam el, lázzal és minden más nyavalyával, hogy a háziorvos azt mondta, hogyha nem pihenem ki, akkor könnyen lehet belőle tüdőgyulladás is. Kiskorom óta ő vizsgál, és tudja nagyon jól, hogy nem szeretek iskolaidőben itthon maradni, mert lemaradok az anyaggal, ami pedig egyet jelent azzal, hogy nem mi fogjuk megnyerni a címet. Nem nyerhet Jimin!

Amint becsukom az ajtót, leülök az íróasztalomhoz, hogy ha majd jön a leves, megtudjam enni. Ráadásul irodalmat kell ma még tanulnom, mert tegnap már nem volt energiám, hogy azt is előszedjem a matek mellett.

A tankönyvemet a megfelelő oldalon kinyitom, majd olvasni kezdek: Már az 1894-es Kabo-reformok előtt is léteztek olyan mozgalmak, amelyek a fejlődést, a modernizálást sürgették, ilyen volt például a Szohak, vagy a Silhak iskolája. Mivel azonban a társadalmi-politikai változások is lassan mentek végbe, az 1890-es évek végétől körülbelül 1920-as évekig egyfajta átmeneti időszakról lehet beszélni az irodalomban is. Megjelentek az olyan újságok, mint a„Függetlenség", vagy a Jegug-Sinmun „Birodalmi Hírlap", valamint irodalmi magazinok, mint a Pyeheo, a Changjo és a Baegjo. A kínai írást fokozatosan elkezdte felváltani a hangul, bár a korszak elején még jellemző volt a vegyes írású szöveg.

- Kop-kop - hallom meg a házvezetőnőnk hangját, mire az ajtóhoz pillantok, s meglátom őt, illetve egy hatalmas tálcát a kezében.

- Köszönöm - hálálkodok, amint leteszi elém a levest. Az illata egyből megcsapja az orromat, s érzem, hogy a nyál összefut a számban. Miso-leves. Ez az egy leves van, amit bármennyire is vagyok beteg, de megeszek.

- Ha szükséged van másra is, tudod, hol találsz - mondja, majd kilép az ajtón, azt maga után gondosan becsukva.

Azonnal félreteszek mindent, ami az evésemben megzavarhat, s hozzálátok a leves elfogyasztásához. Először csak óvatosan kanalazom, mert nagyon meleg, ám ahogy kezd kihűlni, egyre gyorsulnak a mozdulataim.

A tányér kiürülése után a konyha felé indulok, hogy a mosatlant odaadhassam Gihwanak, ezzel megkönnyítve egy kicsit a munkáját, meg azért nem maradhatok a szobámba sokat, mert bele fogok őrülni. Az estély után szinte egyből beteg lettem, így az egyetlen dolgom a pihenés, illetve az ivás volt, most pedig lázzal, de sétálgatok a házban, mert ki nem mehetek. Köszi doki.

- Jaj kislányom, még mindig nem tudom, hogyan fáztál meg ennyire - csóválja meg a fejét édes anyukám, akivel a heverőnél futok össze a konyha felé menet.

- Biztos hidegebb volt, mint ahogy éreztem - legyintek a szabad kezemmel, közben ezzel egy időben belépek a főzőhelyiségbe, a tényért pedig a pultra teszem le.

- El kellett volna kérned valamelyik fiatalember zakóját!

Anya mondandójának köszönhetően egyből bevillan a szombati jelenet Jiminnel, mikor utánam jött az erkélyre. Nem kértem kísérőt, mégis utánam jött! És az a bosszantó érvelései! Talán mégis igaza lett volna, most az egyszer?

"- Megfázol. - Összerezzenek a mély hangtól, mi mögülem jön. Jól ismerem már ezt a tónust, így azonnal hátrafordulok, amint tudatosul bennem, hogy ki tartózkodik még rajtam kívül itt.

Az ő haja is össze van borzolva, akárcsak az enyém. Ébenfekete hajkoronájához tökéletesen passzol az az öltöny, amit ma felvett. A fehér inge halványan átlátszik, ámde mégsem eléggé ahhoz, hogy bármit is lehessen látni. Mégis miért nézem őt?

A vészcsengő már megszólalt a fejembe, ám képtelen vagyok hallgatni rá, szóval továbbra is stírölöm őt észrevétlenül. Ám pár perc némaság után gyorsan leesik, hogy mit is művelek Park Jiminnel.

- Menj be. Nem kértem bébiszittert. Tudok vigyázni magamra - dőlök neki a csípőmmel a korlátnak, miközben a kezemet összefonom a melleim előtt."

Megrázom a fejemet, hátha kitudom törölni ezeket a képkockákat a fejemből, bár az egész reménytelennek tűnik. Park Jimin mindig a gondolataimban van, bár nem éppen ebben a formában, hála a magasságosnak.

A gondolataimból az ajtó nyílása szakít ki. Gihwa csodálkozva néz rám, mert nem sokat szokott itt látni, de igazából a szemeiből némi boldogságot is kiszűrök. A kezemből megköszönve kiveszi a tányért, majd hozzá is kezd a mosogatáshoz, én pedig távozom a konyhából.

- Ttal - szólít meg anya, mikor elhaladok mellette, ezért veszek egy száznyolcvan-fokos fordulatot, hogy szemkontaktusban legyünk. - Apád szeretne veled beszélni, most ért vissza északról. A dolgozó szobájában megtalálod - néz ki a könyve mögül addig, amíg elmondja ezt nekem, azután pedig visszabújik mögé.

Ha apa északon járt, akkor bizonyára a Park családot látogathatta meg, mert egy darab északi felmenőm sincsen. Legalábbis én nem tudom, mert túl nagy az ellenszenvem irántuk. Amikor a nagyszüleim éltek még, papa mindig azt mondogatta nekünk, hogy Busan északi felére ne igen menjünk át, mert sosem lehet tudni, mi történik velünk.

Apa már üzletelt a fentiekkel, ám mi semmit sem tudunk róla. Kiskoromból nem ugranak be különféle képek arról, hogy vajon ki lehetett az a bácsi, aki mindig idejött hozzánk, és ajándékokat hozott. Se arc, se név, egyedül ez a tény.

- Köszönöm, hogy szóltál - mondom végül anyunak pár perc csendes ácsorgás után. Az erkély felé indulok, ahol szombaton Jiminnel veszekedtem, merthogy apu magánbirtoka két ajtóval előtte van.

Az ajtóhoz érve kopogtatok kettőt, hiszen így az illedelmes, ezt tanultuk anyutól. Pár éves koromban Namjoonnal mindig azon versenyeztünk, hogy a házban ki tud több szobába bekopogni egy perc leforgása alatt. Mindig ő nyert.

- Gyere be, Yeo-San - kiáltja ki nekem apa, mire én nagyot sóhajtva felkészülök a most következő szóháborúra vele, majd benyitok. Nem fog megváltozni egy érzésem se az északiak iránt. Ezt garantálom.