If everything were different (Jimin ff.) [BEFEJEZETT]

8. - Újra a sínen, netán kicsit másfele?

Mikor leülök a székbe, még nem is sejtem, hogy mi vár rám a következő percekben, vagy talán órákban, ámbár apu arcán látszik a vidámság, az enyémen inkább a harag, mert mégiscsak északiakkal üzletel. Megint! Nem szól semmit, csak fütyörészik közben pedig az asztalán szétszóródott papírokat rendezi összébb. Ilyet csak akkor csinál, hogyha ideges. Miért ideges? Mert tudja, hogy nem kedvelem Parkékat? Vagy valami más van a dologban?

- Anya mondta, hogy akarsz velem beszélni - szólalok meg, ezzel megszakítva a csendet, s végre elmondja azt, amit nem mer.

- Ó... igen. - Csak ennyit mond, mást nem, sőt, pakolgat tovább. Borzalmasan idegesít, hogy a levegőben tapintató a feszültség, mégsem tesz ellene semmit. Csak mondja el, és kész!  - Hétvégéig meggyógyulsz?

- Tessék? - azt hiszem rosszul hallom a kérdését. Kizárt, hogy erről akarjon beszélni. Mikor felfogom, hogy ő teljesen komolyan gondolta ezt, nagyokat pislogok. - Igen, valószínű. Betartom azt, amit az orvos mond, nagyrészt.

- Jó, mert hivatalosak vagyunk egy estélyre - néz rám végre, közben pedig kezeivel az asztalnak támaszkodik. - Északra.

Még időt sem hagy, hogy felfogjam a kérdését, azonnal mondani kezdi, hogy őt nem érdekli, hogy versengek Bonghyun ahjussi fiával, mennem kell és kész, nem akar vitát nyitni ebből. A fülem cseng a sok gondolattól, a szám kiszárad, illetve pislogni sem pislogok. Figyelmen kívül hagyva, hogy mekkora tiszteletlenség is az, amit valójában most teszek, de nem érdekel amit mond, s elhagyom a szobát, egy szó nélkül. Miért erőltet egyáltalán olyat rám, amit nem akarok? Tudja, hogy utálom északot! Tudja!

A szobámba felérve az ajtót hangosan csapom be, majd szinte egyből előszedve a gépemet, videóhívásban a bátyámat kezdem el tárcsázni. Csak ő tudja igazán, hogy milyen az, mikor apa ennyire kiakaszt. A lányoknak is el szoktam mondani, azonban ők nem tudnak vele nagyon mit kezdeni, bármennyire is szeretnének.

- Szia Sannie! - mosolyog a kamerába vidáman a második csörgés után. - Jajj... Anya, vagy apa? - fintorog egyet, miközben a lényegre tapint.

- Apa! Küzdök a betegséggel, de még ilyen pillanatban is képes az idegeimen sétálni! Csinálja csak, amíg meg nem billen és le nem esik! - fújtatok idegesen, majd durcásan karba tesziem a kezeimet.

- Mi a vita tárgya?

- Északra akar vinni szombaton. Ráadásul Jiminékhez! - csattanok fel, mire a vonal túloldalán Nam összerezzen, majd hangos hahotázásba kezd. - Namjoon! Ez nagyon nem vicces!

- De, de az - törli meg a kamu könnyeit elhalkulva. - Sajnálom. Nem voltál még északon, mégis úgy ítélkezel. Az, hogy Jiminnel "harcolsz" nem jelenti azt, hogy azt a helyet is utálnod kell, ahol lakik. Lehet, hogy jobban fog tetszeni, mint dél. És ne makacskodj, hogy nincs igazam, mert nem tudhatod, amíg szét nem néztél!

Tudom, hogy igaza van, mégsem akarok hinni neki. Nem akarom, hogy igaza legyen, mert nem akarom hogy bármi is megfogjon engem odafent. Egyszerűen azt érzem, hogy képtelen vagyok véget vetni ennek az ellenszenvnek, és nem akarok kötődni máshoz, csak a saját elveimhez. Ugyanakkor Namjoon mindig is jól kezelte az ilyesfajta dolgokat. Bizonyára apától örökölte az összes tulajdonságát ilyen téren, mert min a ketten remek beszélőkészséggel rendelkeznek, ilyen szempontból pedig jó, hogy Nam apa helyét fogja átvenni évek múlva.

- Adj egy lehetőséget neki, és ha nem tetszik, akkor senki sem fogja erőltetni. Nem azt kérem, se én, se apa, hogy tegyél félre minden ellenszenvet, hanem, hogy próbáld meg eltűrni - folytatja a beszédet, majd rám mosolyog biztatásképpen.

Mielőtt válaszolhatnék Namjoonnak, az ajtóm felől kopogás hallik, pillanatok múlva pedig édesanyám lép be, kissé frusztrált arckifejezéssel.

- Kim Yeo-San! Hát tiszteletlenségre tanítottalak én téged? - kérdezi, közben pedig az ágyam felé jön, ahol éppen ülök a kezemben tartva a laptopomat.

- Szia anya! - integet a kamerába a bátyám, bár tudja, hogy a szülőnk nem látja őt, mégis megteszi.

- Ó! Namjoonie, kisfiam te vagy az? - Anya hangjában már semmiféle düh nem érezhető, sőt, mintha boldogság vette volna át ezt az érzelmet. Köszi Nam, megint megmentettél.

Anyu kiveszi a kezemből a gépet, majd a testvéremhez beszélve kisétál a szobából engem hátrahagyva. Igazából nem is zavartatja magát, ő ilyen, és tudom, hogy Namjoon direkt köszönt bele a telefonba, merthogy anya haragját csillapítani tulajdonképpen csak ő tudja, vagy apa... Vagyis jelen esetben egyedül a bátyám.

Kissé megkönnyebbülten dőlök hátra, hiszen így nem a kemény szavakat fogom kapni, ha visszajön, hanem már egy kérést, miszerint máskor ne csináljak ilyesmit, mert nem akarja, hogy ebben nőjek fel. Amíg van egy kis időm, úgy döntök, hogy befejezem az irodalmat, amit még abbahagytam pár órára. Jut eszembe... mennyi lehet az idő? Az ablakon kinézve már jócskán sötét van, így a füzetembe csak kiírok pár dolgot, majd a fürdőbe sietek zuhanyozni, mert már jó hamar szeretek ágyban lenni, ráadásul szerintem megint lázas leszek. Rossz a közérzetem.

A forró tusolás után közvetlenül átveszem a pizsamámat, majd lesietek az étkezőbe, mert idő közben hallom, hogy anya felkiáltja nekem, hogy kész a vacsora, és már mindenki rám vár. Nem is gondoltam volna, hogy már ilyen késő van.

- Jó étvágyat - szólal meg apa, mihelyst belépek az étkezőbe, és rajtam kívül mindenki hozzálát az étkezéshez. Én valahogy nem vagyok éhes.

Feltehető a betegségnek is, vagy annak, hogy pár órája ettem, azonban én érzem, hogy valami egészen más az ok. Talán az északi látogatás megemlítése kavart volna fel ennyire, hogy minden étvágyam eltűnjön? Nem tudom. Valami nincs teljesen rendben. Mivel nem vagyok udvariatlan eszek pár falatot, ám nem sokat, mégis valami ez a kicsi is. A húsba épp csak belevágok, a rizshez hozzá sem nyúlok, a zöldségekből pedig két szemet ha letuszkolok a torkomon. Tényleg nem tehetek róla. Most nem.

Mikor mindenki abbahagyta az étkezést, az ételt megköszönve megtörlöm a számat, majd a szobámba sietek, megmosom a fogamat,  s még mielőtt édesanyám bejöhetne, befekszem az ágyba. Ugyan hallom, ahogy pár perc múlva bejön, a gépemet leteszi az asztalra, majd amilyen gyorsan is jött, olyan gyorsan is távozik.

Így csinálom már pár éve, ha nem érzem jól magam, csak befekszem az ágyba, és tettetem az alvást. Anya persze beveszi ezt, mert hát... Ha nem tud velem beszélni, nem marad itt. Nem is számít, majd holnap bepótoljuk úgy is. Illetve... rám fogja erőltetni, mint ahogy eddig is...