If everything were different (Jimin ff.) [BEFEJEZETT]

31. - Dísz, dísz hátán

Egy hét múlva csütörtök reggel majdhogynem beesek az iskola tornatermébe annyira sietek, hogy ma mindent időben betudjunk fejezni. Az egyenruhám kissé gyűrötten van rajtam, hiszen reggel nem az volt az első, hogy mindent tökéletesen aggassak magamra, hanem az, hogy minden jegyzetem és megbeszélt dolog a helyén legyen. Még a Walkie-Talkie-t is csak hanyagul bedobtam a táskámba, pedig Namjoon az orromra kötötte, hogy vigyázzak rá. A legtöbbször a lányokkal ezzel kommunikálunk, hiszen a teremnek négy nagy része van, mi pedig nem akarunk egymáshoz rohangálni folyton-folyvást.

A copfba fogott hajamat hátradobom miközben a terem közepén összegyűlt kis segítőcsapat felé sétálok, akinek a két barátnőm már osztja az észt. Imádom, hogy az ilyesmivel sohasem várnak meg, tudják, hogy ha valamit valakinek ötször kell elmondani felrobbanok. Érthetően utasítom valamire, akkor ne kérdezzen vissza olyan dolgokra, amihez semmi köze az egésznek!

- Yeo-San! - kiabál nekem Boora a kezével hadonászva a levegőben. - Kim Sannie! - szólongat továbbra is, miközben én vigyorogva kezdek már visszaköszönni a többi lánynak is. Van, aki mosolyogva üdvözöl, van, aki még csak rám se néz. A lányoktól a tegnapi beszélgetésünk folyamán megtudtam, hogy ezekben a napokban amíg nem voltam jelen sokszor hallották a diákoktól, hogy azért szenvedtem vereséget, mert hagytam magam és hogy ezzel elárultam az iskolámat.

Nem tagadom, rosszul esett, viszont nem fogom emiatt elsírni magam, vagy túlzottan magamra venni ezt a dolgot, mert ezt csak egy bizonyos diákréteg gondolja így, nem pedig az egész iskola. Az igazgató úr szemében én maradok az, aki idáig "vitte" az iskolát, illetve a mi hármas csapatunk jobban mondva, mert a lányok nélkül kizárt, hogy ment volna. A második hely is szép eredmény. Jövőre még valakinek sikerülhet idáig eljutni.

- Szép reggelt - lépek a két barátnőm közé, közben magamhoz ölelve mindkettőt. - Mindenki kész? - mosolygok rájuk, mire heves bólogatást kapok. - Oké, akkor kezdjük. Mivel idefele pár diáktársunk szólt, hogy már kipucolták az egész termet, így most ennyivel kevesebbet kell dolgoznunk. A szokott sorrendbe állítsuk fel a részlegeket. A díszletkészítők mennek Hwanival a jobb sarokba, a berendező gárda Boorával a balba. A szertár melletti jobb sarokba az ételes ládák az alapanyagokkal és a hűtőkkel együtt. Egyébként megkértem pár harmadikost, hogy az első szünetben jöjjön a frigót a falhoz húzni - térek el egy picit a tárgytól. - Jaj... igen, a szertár másik oldalára meg a bálkirály-királynős szavazatos pultot kell majd állítani, aztán az megy az ajtóhoz és akkor a helyén elkezdjük összerakni a színpadot és a zenekarunk cuccait rápakolászni.

Mindenki egyetértően bólogat miközben a kezemben tartott papírról olvasom fel az odaírt teendőket. Ki is pipálom a tollammal a tárgyalás kis mondatot, majd a két mellettem toporgó barátnőmnek odanyújtom a Walkie-Talkie-t. Egyből ezután csevegésbe kezdenek, kiszedve belőlem minden olyan részletet, amit egyébként tegnap nem mondtam el nekik a beszélgetés alatt.

Tíz perc után úgy döntünk, hogy ideje munkának látni mert ma még végezni kellene ezzel az egésszel, és annyi dolgunk van, hogy egyik kezünkön sem tudjunk megszámolni. Én igazából csak ellenőrzöm a dolgokat, folyamatosan körbe-körbe sétálok megnézni hogy haladnak, közben a lányok tájékoztatnak engem arról, hogy miből mennyi készült el, vagy hogy még mennyi van hátra, hiszen ez a lampionok miatt kérdéses. Ha kevesebb, akkor ma még tudunk venni egy újabb csomagot, viszont ha csak felrakás után látjuk meg holnap, akkor az nagyon ciki. Elvileg tökéletesen megszámoltuk, tizenöt csomagot hozattunk, egy csomagban pedig tíz darab van, az összesen százötven darab egy nagy tornateremre.

Ezen kívül lesz lámpafüzér, szalagok illetve fehér-piros kisebb díszek minden asztalra, ami egyébként egy-egy osztálynak lesz fent tartva, pontosabban harminckettő diáknak. A tanári karnak egy külön részt alakítunk majd ki, vagyis már kialakulóban van, ahol a diákokkal ellentétben piros terítő lesz letéve. Tizenkettő osztály van egyébként, így elég nagy helyet elvesz a tánctértől, de megoldjuk.

Éppen az eddig elkészített szendvicseket számolom, hogy feltudjam írni, mikor egyszerre lépnek be a segítő fiúk a terembe, s szólal meg a telefonom. A mobilomra pillantva rögvest elmosolyodom, hiszen Jimin neve villog rajta kettő szívecskével és egy aranyos alvós képpel tetézve, amit Hoseok volt kedves elküldeni. Gondolkodás nélkül húzom el a zöld ikont a fülemhez emelve a készüléket egy aprócska sóhajt hallatva.

- Szia - köszönök bele vidáman elindulva az új bagázshoz, hogy kiadhassam nekik a feladatot. Persze előtte a kajás lányoknak szóltam, hogy mindjárt jövök, csinálják csak tovább, majd újrakezdem a számolást.

- Jagiya - vesz egy mély levegőt mielőtt tovább folytatná. Azért ez eléggé megrémiszt, úgyhogy lehet jobb lenne előbb kiadnom a fiúk feladatát, majd aztán meghallgatni a barátomat, hiszen elsősorban akkor sokkal több időm lesz és nem veszik el a koncentrációm.

- Várj - szólok neki még mielőtt belekezdene. - Hyunjoon, Juwon ti légyszíves azt a három hűtőt tegyétek a bejárattól úgy öt méterre arrébb, mert útban van, plusz ha ez nem elég indok akkor csúnya és a sarokba kell rakni - utasítom a srácokat, mire egyet vicceskedve tisztelegnek. - Seungmin, Woojin, Youngchul, ti légyszíves hozzatok létrákat, legalább ötöt aztán Hwani és Boora között osztódjatok kétfelé illetve a szekrényemből te Jisub vedd ki a nagy mappámat, meg egy kis rózsaszín noteszt - dobom felé a szekrénykulcsomat mi eddig a zsebemben hevert. - Köszi - pislogok rájuk szépen, közben megvárva, hogy elinduljanak. - Hallgatlak, Jimin - dőlök neki a falnak teljes figyelemmel várva a mondandóját.

- Félek, hogy ki fogsz nyírni - szólal meg végül két másodperc némaság után.

- Hát, ha hülyeséget csináltál, akkor arra mérget is vehetsz! - közlöm vele halál nyugodt hangon, miközben a szemem előtt egy ijedt tekintetű fiú jelenik meg gondolatban. - Na, gyerünk, mondjad már, tűkön ülök.

- Az úgy volt... hogy Jeonggukkal fogadtunk és veszítettem, szóval... szóval most tejfölszőke a hajam - böki ki végre, én pedig olyan hangosan kiáltom el magam, hogy "Mi?", hogy még a terem másik felében álló barátnőim is meglepődötten fordulnak hátra. - Jagi... légyszíves legalább te ne legyél mérges. Anya mikor megtudta konkrétan nem is akart elengedni sehova életem végéig... Somin kiröhögött, apa meg még nem is tudja.

A kétségbeesett hangját meghallva öt perc néma csönd után sikerül megnyugodnom szerencsére, szóval próbálom jobb kedvre deríteni szegényt, akit sikerül biztosítanom arról, hogyha meglátom sem hagyom el. Ennyire megtörten még sosem hallottam beszélni, pedig ez csak egy egyszerű hajfestés. Oké, az édesanyukájának igaza van, az én gyermekemnek ilyesmit sosem engednék, hiszen a hajszín egy különleges ajándék a két szülődtől, de a tiltás ellenére mindig kíváncsiak vagyunk. Én sosem akartam hajat festeni, persze közrejátszik az is, hogy nem engedik, de jobb is. Természetesen szebb.

Negyedóra beszélgetés után búcsúzkodni kezdek, mivel Hwani jelez, hogy készen vannak a lampionokkal és a világítófüzérekkel is. A létrára felállva utasítok még három lányt, hogy egymástól fél méterre húzzanak damilt, erősítsék hozzá a mennyezethez jó erősen, majd arra a megbeszéltek szerint tegyék fel a díszeket.

Piros világítós lampionok kerülnek rá, a falakra pedig fehér anyagba helyezett lámpafüzér-csíkokat fogunk erősíteni. Összességében jól fog kinézni, viszont csak akkor, ha teljesen készen lesz. Boora csapata is végzett az asztalok elhelyezésével, szóval már csak a szendvicseket kel la hűtőbe tenni, italokat hozni, tányérokat, poharakat, majd a színpadot összerakni, idehívni a zenekart, hogy tegyék össze a dolgaikat... Sok munka áll még előttünk, de mindent azért, hogy az utolsó bálunk csodás legyen.