If everything were different (Jimin ff.) [BEFEJEZETT]

6. - Rémes este

Meglepettségemben hirtelen azt sem tudom mit tegyek, ezért lefagyok. Természetesen, amint ezt Jimin meglátja, miközben a társalgóban pillant körbe, elégedett vigyorra húzza a száját. Mérgemben csak megrázom a fejemet, majd vészjósló szemekkel rápillantok, s a kert felé veszem az irányt, így pontosan a hátamat látja. Körbepillantok az egész udvaron, még mielőtt letopognék a lépcsőn, ugyanis apával kell erről beszélnem elsősorban. Nem hívhat ide mindenféle huligánt! Iszonyatosan mérges vagyok, s azt akarom, hogy ő is tudja.

A kert bal oldalán meg is pillantom őt, ahogy egy csapat fickóval beszél, az anyám pedig az ő oldalán csüng, akár egy tündérmesében. A lépteimet sietősre veszem, már amennyire a cipőm engedi, amint pedig mellé érek, hangosan köszönve a társaságnak, apámat félrehúzom, hogy "beszéljek vele egy szót".

- Miért van itt Park Jimin? - térek egyből a lényegre, felesleges idegesen köntörfalazni neki, úgy is leesne neki, hogy valami nem oké.

- Park Jimin? - ráncolja össze a homlokát pillanatra. - Ki az apja? - kérdezi pár perc múlva, mint egy tipikus idős ember, ha a gyereket nem ismeri.

- Nem tudom, apa. Az északi oldalról jöttek, és dúsgazdagok - adok neki egy kis személyleírást, hátha így már beugrik neki.

- Park Bonghyun fia? - lepődik meg, miközben bal kezével a homlokához kap. - Nem gondoltam volna, hogy el is jönnek! Azt hittem, örökké haragudni fog! - tér magához, majd int anyának, hogy jöjjön ide hozzánk. - SeoHyeon, szólj Harinnak, mert Park Bonghyunék itt vannak!

- Tessék? Már... már vagy tíz éve nem voltak itt! Amióta megcsináltad a-

- SeoHyeon! - vág közbe apa, pedig sosem beszél bele más mondandójába. - A nagyobbik lányod is itt van!

Anya ijedten néz rám, majd apára, aztán Harint keresve elindul befelé. Semmit sem értek. Mi ez a nagy felhajtás egy átlagos északi gusztustalan család miatt? És mi az, hogy tíz éve nem voltak itt? Ez azt jelenti, hogy Jimin az egész eddigi életemet pokollá tette, s nem csak pár évet?

- Magyarázd ezt a helyzetet el! - követelem ellentmondást nem tűrő hangon apámtól, mire ő csak annyit felel, hogy nem ma, de szeretné, ha kedves lennék ma hozzájuk.

A csuklómat megragadva kezd el befelé húzni, mikor az ajtóban megjelenik anya és Harin. A húgom tekintete ugyan olyan értetlen, mikor összenézünk, akár csak az enyém. A teraszon váltanak a szüleink egymással pár szót, majd szépen megkérnek minket, hogy legyünk nagyon barátságosak. Szinte megígértetik velünk...

- Park! Ezer éve! - szólít meg az apám egy ősz hajú pasast, aki amint felénk fordul, már is mosolyogni kezd. Jézusom... Egy idős Jimin?

- Üdv, YeJun - feleli kurtán a férfi, miközben végignéz rajtunk.

- Örülök, hogy végül elfogadtátok a meghívást. Reméltem, hogy az este folyamán tudunk tárgyalni egy keveset odafent, nyolc szem között - mondja neki az apám, mire Jimin szülője is így tesz. - Ó, igen. Ő itt a nagyobbik lányom, Yeo-San - mutat rám -, ő pedig a kisebb, HaRin. A fiam pedig valahol a házban van, vagy még nem érkezett meg az egyetemről.

- Igen, a gyerekeket legalább tíz éve nem láttam, örülök, hogy felfrissíthetem a memóriámat - néz ránk mosolyogva, kissé csillogó szemekkel. - Ő a fiam, Jimin - mutat a mellette magasodó fiúra, akire most nézek először mióta hátat fordítottam neki az érkezésekor.

A mélybarna szemeivel közvetlenül az enyémbe mered, s mikor felméri a helyzetet, hogy valóban őt lesem, egy elégedett mosoly kíséretében udvariasan meghajol, mikor pedig felegyenesedik hátratúrja a fekete haját. Annyira beképzelt!