If everything were different (Jimin ff.) [BEFEJEZETT]

12. - Felháborodottság, ijedtség, megkönnyebbültség

Másnap, azaz kedden elég fáradtan esek be az első órára, szinte majd elalszok, pedig szeretem az irodalmat. Este sokáig leveleztem az igazgató úrral, aki a kérésemre azonnal hozzálátott a tervek átnézéséhez miközben én a lányokkal beszélgettem. A tegnapi napom viszonylag elment. Nem kaptam egy darab jegyet se, nem idegesített fel senki sem, szóval mondhatni jónak. A csajokkal délután elmentünk hármasban enni, pletykáltunk, mintha újból kisiskolások lettünk volna. Szeretek ilyesmit csinálni, mindig elfog tőle a nosztalgia, mikor megismertem Hwanit.

"- Ne haragudj, megütötted magad? - mosolyog rám a lány, közben pedig felsegít a földről, ugyanis az előbb épp fellökött.

- Nem, de köszönöm.

- Hwani vagyok, a legpletykásabb ember világszerte. Ha valamiben nem vagy biztos, kérdezz engem, mert mindenhol van fülem - kacag fel. - Van kedved velem tartani? Egyedül vagyok, és kedvesnek tűnsz - kérdezi, majd a beleegyezésem után velem folytatja a sétáját a hátsó udvarra."

Elsősök voltunk, méghozzá a legfélénkebb fajtájúak. Csak hetekkel később találkozunk Boorával, és egyből tudtuk, hogy ebből egy tökéletes barátság lesz. Imádjuk egymást, ráadásul nagyon szeretjük felhozni ezeket az emlékeket. Akkor döntöttük el, hogy összefogunk és a tanulmányi átlagunkkal feljebb visszük az iskola hírnevét. Persze nem ment csak hármunknak ezt a nagy dolgot meglépni, egy ideig a stréberek segítségét kértük, mi miatt abban az évben el is tudtuk nyerni ezt a csodálatos címet. A bejelentés után sikerült megismerkednem azzal a fafejű Jiminnel. Bár máshogy alakult volna.

Végül úgy döntök, hogy a jelenre fókuszálok, nem pedig a múltra, szóval amikor az ajtón besétál a tanár, azonnal odasietek jelenteni, majd kint is maradok, mikor megkér, hogy mondjam el a legutóbbi anyagot. Engem nagyon szeret feleltetni Rim ahjumma, mert bárhogy is tűnik számonkérésnek, ez inkább egy felsőfokú beszélgetés a koreai írástörténetről. A végén mindig megdicsér, hogy szépen tudom az anyagot, a többiek pedig gratulálnak. Bár nem azért, mert ügyes vagyok, hanem azért, mert az óra nagy részét elszoktam vinni ezzel havonta legalább egyszer.

Már ülnék vissza a helyemre, mikor az ajtó kinyílik azt megelőző kopogás nélkül. Boora és Hwani arcát pillantom meg. Meglepődve nézem őket, viszont az ő arcukon inkább ijedtség tükröződik. Az oldalamat már fúrja a kíváncsiság, ám mielőtt bármit is kérdezhetnénk Boora kiránt az ajtón, Hwani meg a tanárnő kezébe ad egy papírt. Fél füllel hallom azért, hogy az órára már biztos nem jövök be. Mégis mi ez?

- Boora, mégis mi ez az egész? - kérdezem a lánytól a folyosón, miközben arra várunk, hogy Hwani kijöjjön végre.

- Nem mondok semmit egyedül - rázza meg a fejét hevesen, én pedig egyre kíváncsibb leszek, hogy mégis mi folyik itt.

- Zsír. Azt mondtam neki, hogy Harin rosszul lett, azért kell eljönnöd - közli a másik barátnőm, miután becsukta maga mögött az ajtót.

- Mi ez az egész? - ráncolom össze a szemöldökömet kérdezés közben, a lányok pedig minden szó nélkül elkezdenek a folyosón maguk után húzni.

Az iskola főbejárata előtt állunk meg az udvaron, bár egyenlőre még mindig nem tudom mire vélni ezt az egészet. Hwani megragad a vállaimnál fogva, majd fordít rajtam egyet, hogy az iskolával, ne pedig a kapuval legyek szemben. Így azért minden értelmet nyer. A második emeletről egy hatalmas plakát lóg le, amin én vagyok, pontosabban az eddigi összes rólam készült versenyes kép össze van vágva -kicsit sem az előnyös arcomat mutogatva a diákoknak -, középre pedig koreai betűkkel az áll, hogy "Az elszántság eredménye förtelmes". Mégis ki merészeli?!

A düh pillanatok alatt lepi el az agyamat, s azonnal megindulok az épületbe, egyenesen az emeletre hogy ezt az ocsmányságot leszedjem. Mégis kinek van meg az összes koncentrálós versenyképem? Mégis mi a tosz ez?! Valami beteg, mániákus hülye gyerek lehet az.

- Sannie! - kiáltanak utánam a lányok, azonban szinte meg sem hallom olyan gyorsan rohanok befelé. Iszonyatosan dühös vagyok! Mégis ki egyezett ebbe bele? Ez sérti a személyi jogaimat! - Sannie!

Amikor az emeletre érek, nem érdekel, hogy kinek van éppen órája a 238-as terembe, feltépem az ajtót, s az ablakhoz rohanok, hogy a gigantikus plakátot leszedhessem. Az ablakokat kitárom, pedig így nem lenne szabad, viszont most nem érdekel. A tartókötél az ablak aljához van erősítve, s ahogy látom elég nagy görcsöt sikerült az illetőnek kötni. Mivel zúgolódást nem hallok mögülem, így gondolom nincs tanóra a terembe, ha mégis, akkor pedig mindenki alszik. Nagyon erősen remélem, hogy a kettő lehetőség közül az első lesz a tuti, mivel a suliban tilos a tanórán való alvás.

- Ha azt kikötöd, körbetapsollak Yeo-San. - Megugrok a mögülem érkező hirtelen hangtól, mivelhogy egyáltalán nem számítok rá. Nem ismerős a hang, mégis úgy érzem, tévedek. Felállva egyből megfordulok aztán teszek egy lépést az illető fele, aki a szertár ajtajában áll. A szemöldökömet ráncolva teszem fel neki a kérdéseimet, miszerint ki ő, viszont úgy látom nem igazán szeretne válaszolni, helyette kisétál onnan, s megáll velem szemben.

- Sannie - szólal meg a mély hangján kimérten. - Taehyung vagyok, bár neked biztos nem vagyok ismerős, ugye? - húzza gúnyos mosolyra a száját, majd karba teszi a kezeit. - Mindjárt gondoltam - neveti el magát, mitől szinte végigfut a hátamon a hideg. - Együtt járunk bioszra. A tavalyi versenyen iskolaszinten kiejtettél a döntőben, előtte való évben pedig kémiában ugyan ezt tetted.

- Miért fáj neked, hogy felkészültebb voltam? - teszem fel neki a kérdést egyszerűen, amire még hangosabb nevetésbe kezd.

- Sannie! - hallok dörömbölést az ajtón, mögötte a barátnőim hangjával. - Miért van bezárva az ajtó?

- Te ránk csuktad? - pillantok dühösen Taehyung felé, mire csak egyszerűen vállat rántva bólint.

- Nem megy ki egy jó ideig még, felejtsd el Hwani - szól ki a fiú, a dörömbölés pedig abba marad. Pillanatok múlva sutyorgást, illetve azt követően lábdobogást hallok. Tényleg itt hagytak?

Taehyungra nézek, aki mintha sokkal közelebb lenne hozzám, mint eddig, mi kissé ijesztő, de nem fogom kimutatni a félelmemet. Csak abban reménykedem, hogy a lányok kinyitják végre az ajtót, és kivisznek innen. Ez a fiú tényleg be van csavarodva.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezem tőle meg egyenesen azt, ami már a nyelvem hegyén van, amióta csak megtudtam, hogy nem vagyok egyedül a teremben.

- Hogy mit akarok? - kérdez vissza gúnyosan. - Te akarok lenni. Egy beképzelt, elkényeztetett, milliárdos, aki mindent megkap az eszét használva. Elegem van abból, hogy a tanárok téged hoznak fel példának, valahányszor kapok egy rossz jegyet, vagy csak feleltetésnél közli, hogy "ezt Sannie tudta volna". Ha jót akarsz magadnak, akkor most kiugrassz az ablakon, vagy én löklek ki te szerencsétlen! - kiált rám, minek hatására összerezzenek, s minden érzelem egyszerre tölti meg az agyamat. Ugorjak ki az ablakon?

Mivel nem mozdulok, csak a gondolatok futkároznak a fejemben, így Taehyung közelebb lép, s az ablak párkányához nyomja a vállamat, minek hatására a hajamból pár tincs kibukik az ablakon, s a szél kezdi el fújni.

- Tönkretetted az életem, te... te... ostoba tyúk! - morogja az arcomba, akárcsak egy fenevad, s a vállam mögött kinézve látom, hogy milyen magasan is vagyunk pontosan. A diákok az elülső udvaron egy kisebb csoportot alkotnak felém mutogatva, kezüket a szájukon tartva.

Az arcomat a könnyeim kezdik áztatni, érzem, ahogy a cseppek lefolynak az arcomon, végül az államat elérve lecseppennek a padlóra egyesével. Kérlek, valaki mentsen meg. Nem akarok meghalni. Rettenetesen félek, közben csakhogy a gondolataim a szavai körül cikáznak. Tönkretettem az életét.

- Sannie! - csapódik ki az ajtó, melynek köszönhetően Taehyung meglepődve enged el, s én a térdemre zuhanva kezdek megkönnyebbült sírásba. A lányok ölelésében találom magam pillanatok múlva, közben pedig a szemem sarkából látom, hogy Lee igazgató, illetve kettő másik tanár Taehyungot kivonszolja a teremből. Hatalmas kő esett le a szívemről, mérhetetlenül megkönnyebbültem.