Hetalia Stuff

Con te partiró #67

Egyedül a csendes, nyugodt tenger hangjait lehet hallani, de csak ha önnön gondolataid nem hangosak.

A csillogó víztükör partján sétált ő, most egyedül. Ritkán van magányosan, mióta megismerte a többi országot; de néha nem árt.

Most is csak azért van itt, mert ki kell tisztítania a fejét. Könnyedén sétált, de lelke zavaros volt, mint az általa imádott tenger dagály idején.

Mindig megtalálta a békés partszakaszokat, hiszen jobban ismerte az országát, mint a saját tenyerét.

– Egyszerűen nem értem, hogy lehet ez! N-non tetszik – közben odahajolt a tengerhez, és a sima, kevésbé fordozódó vizet érintette meg. A fröcskölésre a kis halak fejvesztve menekültek.

Arcsszegélyén megcsillant a délutáni nap arany fénye; mindjárt vége a siestának.

– Elfogadhatatlan. Nem várhatják el tőlem! Nem... Nem leh– a nehezen visszafojtott sírás miatt elcsuklott a hangja.

– Fratello, ne sírj már! Ennyire gyenge vagy?! Mamma mia... – jutottak eszébe Lovino szavai. Mindig bőgő-masinának nevezte, persze nem gondolta, hogy ezzel tényleg megsérti Felicianot.

– Gyenge vagyok, igen. De miattad, tu idióta!

A mondat végét ugyan kiáltotta, de a világ zajai elnyelték; a szava elveszett, ő maga pedig összetört.

Mostmár a homokban térdelt, és úgy esett össze; a sírógörcs elleni harcban keményen kikapott, és most az rója a győzelmét felette.

Hamar hangtalanul ütötte a homokot, majd felkiáltott az isteneknek:
– Miért nem lehettem volna én?!

Ekkor egy kezet érzett a jobb vállán.
~Fratello, ne sírj. Ennek így kell lennie.
De amikor odanézett, nem volt ott semmi.

Ettől viszont a könnyek második hadserege összegyült a szemében, és emiatt alig látott. Rettentően szégyellte ezeket a könnyeket, le is mosta a tengerben, majd bement úszni.

Mostmár csak lebegett a víz felszínén, és engedte a tengernek, hogy szállítsa.

~

Úgy érezte, hogy valamit elfelejtett... nem is, mintha valami nem stimmelne.

Sokszor érezte így magát mostanában, és egyáltalán nem tetszett neki az érzés: valami hiányzik, de nem tudja, mi.

Ő.
Mi lehet Felicianoval? Hol van most?

– Vest, valami aggaszt? – hívta vissza a való életbe a bátyja.
– N-nem, semmi. Akarom mondani, nem mondtam semmit.

A porosz vetett egy hitetlen pillantást a németre, mire az a plafont nézte... közben persze egyre azon a bizonyos fiún járt az esze.

Most a magyar jött vissza a szobába. Mivel elég meleg volt, nyáriasan öltözött; és a német házban otthon érezte magát.

– Ludwig, elmegyünk Gillel vásárolni. Mit kérsz?
– Spagettiszószt.

A válaszra kapott két mindenttudó mosolyt, és a másik két ország el is tűnt.

~Remélem jól van...

Azzal szedelődzködött egy pár percig, drámaian a hátára kapva a kabátját, elindult.

~

Az olasz akármennyire is próbálta abbahagyni a sírást, az folyamatosan visszatért. Immáron némán folytak le a könnycseppek az arcán, és ő sietősen törölgette azokat.

– A többi ország hibája. Sosem akartuk mi ezt... – sóhajtott.
~ Nem, nem bizony. De most miattunk, miattam erősnek kell lenned, mio fratello minore. Próbáld elterelni a figyelmed rólam.
– De nem megy! Nem fog menni...

A következő percben pedig keserűen nevetve nézett fel az azúrkék égre.
– Lovinonak kellett volna maradnia. Egy ilyen gyötrelemre, mint én nincsen szüksége senkinek.
– Ne mondj ilyet! – kiáltotta mögüle egy mélyebb hang. Feliciano már a parton állt, de az ismerős hangra megfordult.

Az öröm is keserű volt az olasz arcán.
– Te is tudod, hogy az én hibám, Lud.

Amint ezt kimondta, ismét jöttek a könnyek.
– Tudod jól, hogy nem... de nem is az országoké – folytatta a német kisvártatva. A szíve majd' megszakadt az olaszt látván.
– Hanem kié? – fordult felé a barnahajú, hitetlenkedve.
– A népedé, Feliciano. Ők tartottak tüntetéseket, hogy egyesüljön Észak és Dél.
– Honnan... – csuklott el az említett hangja ismét. Azt a gyönyörűszép, fiatal arcát a kezeibe temette, és a német odalépett elé.

Gyengéden rátette erős kezét az olaszéra, és így szólt:
– Kikuval, Gillel és Elizával bejártuk az országodat Lovinot keresve. Hamar megtudtuk az igazságot.
– De... miért én maradtam? Mit mondtak?
– Nos, ehhez inkább ülj le.

A szőke a közeli sziklákra mutatott, és nemsokára már azokon ültek, egymás mellett.

– Szóval... eleinte a déliek erősködtek, ők nyilván Lovinot akarták marasztalni, de akkor... hogyismondjam... – a német hezitált. Amit most fog mondani, még jobban össze fogja törni Felit, mint azelőtt. De az igazságot tudnia kellett, így sóhajtott, majd folytatta.
– Lovino ezt meghallotta, és feláldozta magát helyetted. Azt akarja, hogy Te tovább élj, és légy boldog!

Feliciano összetört. Ezt már nem lehet sírásnak nevezni, inkább keserves zokogásnak. A testvére fontos szerepet töltött be a szívében, és ez a rész már üresen tátong.

Ludwig nem értett ehhez. Nem tudta, hogy ilyenkor mit mondjon, de átölelte a síró fiút mellette.

A nap lassan alábukott a horizonton, és Feliciano barna haja narancsszín szegélyeket kapott. Így telt ez a szomorú este, de legalább ketten voltak.

Veled elmehetek.
Con te partiró.

Sziasztok!

Nos nem lehet minden rész boldog, vidám, de legalább most kibírtam sírás nélkül... Oké, megkönnyeztem, bevallom.

Remélem azért tetszett ez a bittersweet Gerita.
Muszáj volt most írnom, ha már Felit látogatom.

És a fenti dal olyan szép, hogy sírokkk...

És bocsi, hogy rövidecske rész lett 😅

Arrivederci! ❤