Uhh... Hello! Én Feliciano vagyok, örvendek! Itt mindenféle dolgot megtalálsz, ami rólam, és a barátaimról szól.
Légy üdvözölve a világunkban!
~Veeeee
//Csak Hetalia Fanoknak ajánlott! //
Define f = Character('Feliciano') Define l = Character('Ludwig')
Label start:
f "Uhhh, hello... Minden oké?" l "Igen... azt hiszem. "
EXECUTE
– Uhhh, hello... Minden oké? – kérdezte Feliciano. – Igen... azt hiszem.
Ahogy Ludwig válaszolt, felült. Egy padon feküdt ugyanis, a többiek pedig aggódva várták, hogy végre felébredjen.
– Mi történt? – Nos... amikor megkérdeztem, hogy miért kell várnunk, egyszercsak elájultál. B-bocsánat! Amíg nem voltál magadnál, írtam egy bocsánatkérő verset. – mondta félénken Tino, azzal fellépett a katedrára.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
"Elsőnek is bocsánatot kérek, De utolsónak is. A jövőnket is sajnálom, De főleg a múlttal vagyok így,
Mert sajnálom, hogy amikor kellettem, Nem voltam melletted. Sajnálom, hogy nem hallgattalak meg, Amikor a legjobb hallgatóságot kellett volna látnod bennem. Igazad van, és jogosan lehetsz rám mérges.
Sajnálom, hogy úgy érezted neked kell bocsánatot kérned, És röstellem, hogy megbántódtál. Sajnálom, hogy csak a jót látom, és mindig kikerülöm a rosszat.
Minden hibámért bocsánatot kérek, Sajnálom, hogy el voltam vakítva Attól a legszebb képtől, amivé elképzeltem magunkat. Minket ketten. "
Ludwig köpni-nyelni nem tudott. Ezek a dolgok nem történtek meg. Illetve... most hogy gondolkozik rajta, de, megtörténtek.
Viszont nem itt. Ugyanezek az emberek voltak, de erre semmiképpen nem emlékezhetnek. Lehetetlen.
– Ugyan Tino, semmi gond! Nem érti senki miről hadoválsz itt össze, de írói szabadságnak elnézem~ – szólt a klubelnök. – De- de én tényleg sajnálom! Szörnyű ember vagyok! – Tino... – Ludwig kétségbeesetten mondta ki a fiú nevét. – Dehogyis! Olyan aranyos vagy, és kedves mindenkivel! Ártatlan és békés! Téged mindenki szeret, Tino~ – Feliciano próbálta megnyugtatni, ami sikeres volt.
– Nem, tényleg nem az ő hibája. – jelentette ki valaki komoran.
Minden szem az a személy irányába szegeződött, aki az imént megszólalt. Eddig nem beszélt még, Ludwig azt se tudja kicsoda.
– Lovino Vargas. – vetette oda a németnek, mire az összevonta a szemöldökét.
A hangulat elhidegült hirtelen. Csend honolt.
A kétségbeesés úrrá lett mindegyik klubtagon.
– Ak-kor kinek a-a hibája? – Az övé. Hát nem egyértelmű? - nevetett keserűen.
. . . . . . – Fratello, a plafoné? Vagy miért mutatsz fel? – kérdezte idegesen az észak-olasz. – Ahh, miért kellett nekem ilyen bugyuta testvért adnia az égnek? – Héhh, nem vagyok bugyuta! – Fejezzétek be, és ki vele, hogy mi történik! – Semmi sem biztos... De valami nincs rendjén. Ezt TI is tudjátok.
A többi tag összezavarodva nézett egymásra. Mégis honnan tudhatnák?
– Ah, idiótákkal vagyok körülvéve. Akkor így talán érthetőbb lesz: Emlékszik bármelyikőtök, hogy mi történik, miután véget ér a klubtalálkozó? – Persze... csak hazamegyünk. – jelentette ki Alfred. – Ezt mondod, mert ezt kell mondanod. De komolyan emlékszel bármire is, amikor nem Ludwig körül vagyunk?
Ha lett volna bármi zaj Lovino nyers hangján kívül, akkor most minden elhalt volna. Senki nem tudta megcáfolni. Senki nem is merte megcáfolni.
– Ludwig, kérdezem. Őszintén válaszolj a legjobb tudásod szerint.
Neked van bármi emléked azon kívül, ami velünk történik?
– M-mi?! – hőkölt hátra Ludwig. – P-persze hogy nem... Miért is lenne? Egész életemben körülöttem voltatok.
– Huh... érdekes. – Lovino ezt már inkább csak magának mondta, mint bárki másnak. Visszament a sarokba, leült a helyére, és folytatta az olvasást.
– Ezt meg mégis mire véljük? – kérdezte Alfred, aki nem értett semmit. Ezzel nem volt egyedül. – Nem tudom... van valakinek még verse esetleg? – improvizált Yao. – Nekem van... de már nincs kedvem felolvasni. – válaszolt szomorúan Peter. – Érthető... Majd legközelebb. – mosolygott rá Feliks.
A klubvezető körbenézett, és minden tag arcára ugyanaz a kétségbeesett kedvtelenség volt festve. – Nos, mivel ennek semmi értelme így, mára befejezem az összejövetelt. Menjetek haza, és pihenjetek.
Normál esetben értetlenkednének, de ez most nem így volt. Minden tag nyomottan hazaballagott, és ezzel ez a nap lezárult.
Ludwig otthon, főszereplőhöz híven ledőlt az ágyára, és nem tudott elaludni. Nézte a plafont, és gondolkozott Lovino szavain...
