Hetalia Stuff

Miért vagyok itt? Ja, Alfred miatt. #65

How's it hangin', lads and lasses?

Visszatértem :3

És ez egy spooky rész lesz, szóval mindenki szerezzen egy takarót. Vagy egy plüssmacit.
Vagy egy kumajirot.

#NotSponsoredByCanada

Warning!

Ez a Mendemondás rész második része. Ne olvasd el elalvás előtt, mert jön a sok spooky rémsztori :3

Ha magyartalanok kissé a mondatok, bocsánat, én fordítottam. Nem tudom mennyi agysejtem maradt így iskola után.

I guess mindjárt kiderül.

Spooky-warning end!

Szegény Matthew már tíz perce a konyhában dekkolt. Ivott már három pohár hideg vizet, és Alfred folyamatosan szórakoztatja. Ami nem tudom mennyire hatásos nyugtatást illetően, de lássuk.

A kanadai fel s alá járkált, miközben az amerikai az asztal tetején ült.
– És akkor azt mondta Charles, hogy "másszunk le a fáról, már elmentek a hiénák"-
– Alfred... nem segítesz.
– De most mondom el életem sztoriját! Csak húsz éves voltam, és akkoriban még-
– Amúgy szerintem lassan visszamehetünk, már lenyugodtam. Sápadt vagyok még?
– Nope, de a biztonság kedvéért hozok neked egy almát.
– ... – sóhajtott Matthew. Az arcán már semmi nem látszik, szerencsére.

Amikor Alfred felszerelkezett almákból, visszamentek a többiekhez. A gyümölcsökkel hátsó szándéka is volt; ha valaki miatt Matthew megint sírni kezd, ahhoz hozzávág egy almát. Még elég kemények.

A többiek épp kétmondatos horror sztorikat meséltek egymásnak.
– Ne félj a szörnyektől, keresd meg őket. Keresd a balodon, a jobbodon, a szekrény mögött, az ágyad alatt; csak ne nézz fel. Nem szereti, ha nézik.
– Áh, tudok jobbat, bitch please.
Épp ünnepelték körülötte az első sikeres hibernálást. Csak épp nem volt semmi módja arra, hogy közölje a többieknek; még magánál van.
– Van egy kép magamról a telefonomon, amint alszom. Csak az a baj, hogy egyedül élek...

– WE ARE BACK, and how's it hangin'? – kiáltott Amerika, és nem meglepően félbeszakította a diskurálást.
–... Semmi különös, csak félbeszakítottál mindenkit. Just the usual – forgatta a szemeit a brit.
– Shut up, Igs. Naaaa, következő sztori! Ki mondja? – kérdezte a társaságot, majd Natalie jelentkezett.

– Oh, hahaha~ Mondom én, engedelmetekkel – beszélt a lány, nagyon lágyan. Félelmetesen lágyan.
– Khm. Szóval. Egyszer egy barátom mesélte, hogy egyszer elmentek egy étterembe. Nagyon elegáns volt, mindennel rendelkezett, amit el tudsz képzelni; karmazsinvörös szőnyeg, aranyszegélyezés a plafonon, valamint impresszionista festmények a falon. Még a felszolgálók és a séfek is feltűnően kedvesek voltak. Rájuk is mosolyogtak.

– Amint beléptek az ajtón, a barátom gyomra görcsbe rándult. Nem tudta megmagyarázni, hogy mi a gond, de ilyen állapotban nem maradhattak sajnos. Két órával később otthon hallották a hírekben, hogy tömegmészárlás zajlott abban az utcában, s méghozzá azon késeket találták meg, ami az étteremhez tartozott.

Amint Natalie befejezte a mondandóját, barátságosan, talán kicsit túl barátságosan elmosolyodott, mire mindenki hátrahökkölt egy kicsit.