Music Is My Life◀The lyrics are my story.

1.

Mint minden átlagos iskolai napon,6-kor kelek. A tavasz napsugarai áthatoltak a redőny résein. Az előző nap kikészített ruháimat felvettem, és a táskába bepakoltam a könyveimet. A mai öltözékem sem másabb, mint a többi napon. Egy egyszerű zöld póló, egy fekete blézerrel és egy farmerrel. De térjünk át a szobámra. Kicsi, sötétkék és fehér falakkal. Az ágyam szemben van az ajtóval, amin festett kék virágok kúsztak felfelé. A bútorok fehérek, mint az ágyam. Az ablakom alatt van egy íróasztal, amin egy laptop állt. Éppen írtam bele valamit, de hirtelen a kezemmel lecsuktam a tetejét és felkaptam a táskámat a földről. Lesiettem a lépcsőn a konyhába. A konyhaasztalon már szépen meg volt terítve. Öt tányér van rajta, amiken megkent szendvicsek találhatóak. Épphogy beleharaptam az egyikbe mikor hangokat hallottam. Éppen szaladtak le a lépcsőn egy lány és egy fiú. Bemutatom nektek Dianát és Mike-ot, ők a testvéreim, Diana négy évvel fiatalabb nálam, Mike pedig egy évvel idősebb. A nappaliba beáradt a tavasz illata. Nevetés és boldogság volt az egész házban. De az idő telik és már el kellett volna indulnom a suliba, de nem találom a nyári cipőmet. Már mindenhol kerestem, de sehol sem volt. Kénytelen vagyok a téli bakancsomban menni. Nagy nehezen kitaláltam, hogy kabátot is veszek fel a blézerre.

Minden napom ilyen unalmasan szokott kezdődni, mert én egy láthatatlan lány vagyok mindenki szemében a suliban, de ha a blogomon írok bármi ütőset, akkor már istenítenek a fanok.

Na de térjünk vissza. Ott állok a suli előtt, ami annyira idegen volt. Senki nem volt abban az iskolában, akire a barátomként tekinthetnék. A lábaim önkéntelenül elindultak a suli felé, legalábbis tettem egy lépést, mivel az iskola legmenőbb sráca nekem ütközött. Ő olyan helyes és sportos. Sose venne észre egy olyan lányt mint én. Éppen a legújjabb barátnőjével sietett be a gimibe. Körülöttem a lányok elkezdtek sikitozni és nevetni rajtam. De mindegy is, már megszoktam ezt az egészet. Megrezzent a telefonom. Mikor odamentem a közeli padra, leültem és a zsebemből előhalásztam a telefonomat és akkor láttam, hogy egy újabb fanom lett. Jó lett volna már végre a saját arcommal énekelnem és nem egy kitaláltal.

De mostmár ideje bemutatnom a gimit, amibe már két éve járok. Kívülről, fehér falak, nagy ablakokkal és lapos szürke modern tetővel, amire napelemeket szereltek az elmúlt napokban. Nemrég épült ez az épület, egy másik iskolából költöztünk át ide tavaly. Az sokkal messzebb és öregebb volt mint ez az új.

Amióta ide járok, azóta rengeteg a klikkesedés. Ha menő vagy, akkor te vagy a királynő vagy a király, de ha te nem vagy több egy egyszerű és unalmas diáknál akkor megaláznak és alsóbbrendűként tekintenek rád.

A bejárat egy hatalmas aulába vezet. Egy emelvény állt a lépcsőkkel szemben amire éppen lépett fel egy tanár. Semmit sem láttok mert a nagy tömeg előttem áll és hát valljuk be, nem vagyok túl magas. "Mit akar ez a tanár? Semmi ünnepség nincs most."-gondoltam magamban. Elindultam felfelé a lépcsőn, utána a végtelen folyosókon az osztálytermem felé. Mellettem a szintén fehér falakon barna szekrények voltak a diákok számára. Az ajtók ugyanolyan fából készültek mint a tárolók. A terem egyik falán egy filces tábla áll, mellette poszterek. A sarokba egy virágos álvány, ami frissességet árasztott az osztályba. A faliújságon a múltheti rajzok voltak felrakva még mindig. A terem közepén pedig a padok, 14 pad összesen. Egy nekem, aki mindig egyedül ül a leghátsó sorban. Becsöngettek, időközben mindenki megérkezett az órára. Itt ülnek az ikrek, akkik teljesen egyformák  meg az osztály legmenőbb csaja, Selena, mellette az egyik csicskája. Aztán elöttem két fiú, akik nagyon jó haverok, de ők sem foglalkoznak senkivel, kivéve Bobbal, akihez néha hozzá szólnak. Unalmas az osztályom. Vannak a menők és a nem menők mint, én. Bejött az osztályfőnökünk.

- Jóreggelt mindenkinek! -köszönt illedelmesen. De az én osztályom még egy felállással sem viszonozta. Ekkora tiszteletlenséget, szégyen és gyalázat. Ennek a tanárnak sem lesz a továbbiakban szép reggele. - Áljatok fel! Némi tiszteletet várok el az osztályomtól! -de mintha meg sem hallotta volna senki. Én felálltam és mindenki rám nézett. 'Mit képzel?' nézéssel. Elegem van már belőlük, a folytonos hülyeségükből.

- Álljatok már fel! -ordítottam. Már tele a hócipőm ezzel az osztállyal, kihúzták a gyufát. Elkezdtek nevetni, de én továbbra is komoly képet vágtam.

- kisasszony, nem kiabálunk az órámon! Hagyja el a termet! - persze engem kell kiküldenie, aki a szótfogadó.

Engedelmeskedtem és kimentem az osztályból. Talán jobb is így, mert már elegem van ebből az egészből. Sétáltam egész órán, mert a tanár nem engedett be a terembe. Mikor kicsöngettek elkezdődött a Pokolháza című előadás. A diákok pánikszerűen hagyták el a termeiket és mindenki a büféhez sietett. Kilóméteres sorok álltak és nekem is kellett volna kaját vennem, így szomorúan caplattam fel a lépcsőn. Minden egyes lécsőfokra egyre nehezebb volt fellépni. Azt hittem sose érek fel, de végül sikerült.
Befejeződött a második, utána a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hatodik, a hetedik és legvégül a nyolcadik óra.