DAEMON

2. fejezet

Sziasztok! 

Itt a következő rész! Nem ígérem meg a jövőhét végére a részt, mert nagyon sok dolgom lesz a héten, intéznem kell a munkát, meg egyebet, de meglátjuk, hogyan alakul. Ha mégsem sikerül, mindenképpen ki fogom írni, hogy tudjatok róla. 

Viszont most itt vagyok, és remélem, tetszeni fog nektek az új fejezet. 

Jó olvasást kívánok: Skyler ❤😁

_____________________________________

"Az élet is olyan, mint a sakk. Bizonyos lépéseket azért teszünk meg, hogy nyerjünk, másokat pusztán azért, mert így kívánja a játék menete, és emiatt kikapunk."

Elif Safak

Daemon

-Szerinted alszik?-hallottam a fejem fölött a hangot suttogva.

-Szerintem csak szundít.-Ez egy másik hang.

-Keltsük már fel, mindjárt kezdődnek az órái. Williams prof nem fogja jó néven venni, ha hiányzik művészettörténetről. Már az első félévben is kipécézte magának...

Annak az embernek a nevére, hangosan felmorgok. Williams prof és én nem voltunk... hogy is mondjam szépen? Jó barátok. Háromszor késtem az órájáról az első három hétben, mert pont egy-egy buli után takarítottam a fiúk helyett is, akiknek természetesen hamarabb is volt órája, mint nekem. Így a munka neheze mindig rám hárult. A prof pedig nem nézte jó szemmel, hogy mindig beestem az órájára. Onnantól kezdve minden egyes órán szívatott, a dolgozataim 3-asnál nem voltak jobbak, pedig tanultam a vén fószer óráira. De legalább sikerült átbukdácsolnom fél év végén egy 2-essel. Idén azonban megfogadtam, hogy soha többé a büdös életben nem kések Williams prof óráiról. Kár, hogy kötelező tantárgy volt, és nem tudtam leadni, máskülönben nem kellett volna látnom a fejét, de mivel a tanszék állandó tagja volt, így eltöltünk még egy szép évet majd együtt.

Lassan egy kéz nehezedett a hátamra, és megrázott. A kezem ekkor akaratlanul fogta magát és lekevert egy hatalmasat az egyik hülye lakótársamnak.

-Hagyjatok már, szétszakad a fejem, és ma még Williamset is el kell viselnem-morogtam halkan.

Nos, nem igazán szoktam inni. Megvolt az oka, hogy távol tartottam magamat az alkoholtól. A múltam béklyója. Ha csak arra gondoltam, hogy én is olyan leszek, mint ő... Hányingerem lett tőle. Nem akartam, még csak gondolni sem rá, ezért lassan hónapok óta minden bulin egy-egy sört ittam.

Kivéve a tegnap estét.

Azonban eszembe jut, hogy miért is ittam tegnap. Apa halálának második évfordulója volt ma, és a fiúk ezt nagyon jól tudták. Ott voltak mellettem, amikor én és a családom eltemette az apámat. Ha nem lett volna ennyire mély a dolog, soha nem ittam volna le ennyire magamat, de apa volt a megmentőm, a hősöm kiskoromtól kezdve. Amióta kimentett abból a szar helyzetből, a példaképem volt.

Felülök az ágyon, vagyis azt hiszem, hogy az ágyon, de közben megérzem, hogy nincs mögöttem semmi, az egyensúlyomat viszont nem tudom visszanyerni, így háttal a földre zuhanok. Mi a frászért aludtam én tegnap a kanapén?

-Elmondanátok, mit keresek itt?-néztem körbe az alagsori előtérben.

-Te nem emlékszel, hogy mi történt tegnap?-érdeklődött felhúzott szemöldökkel Rob.

-Semmire. Miért? Kéne valamire?

-Majd elmondjuk, de körülbelül 20 perced van elkészülni, máskülönben nem érsz be az órádra-nyújtotta felém a kezét Jace.