DAEMON

8. fejezet

Sziasztok! 

Tudom, régen volt új rész, de így tudom megoldani csak. Remélem megértitek, hogy csak kéthetente fog új rész érkezni. 

És bocsánat, hogy tegnap helyett csak most kerül fel az új rész, tegnap este sajnos belázasodtam.

Jó olvasást, 

Skyler❤

____________________

"A kétség gyilkos. Tudnod kell, hogy ki vagy és miért akarsz harcolni!"

Jennifer Lopez

Daemon

Vele szemben ültem a fotelben, és a nyugodt arcát néztem. Aludt, mélyen. Az egyik melegítőm és az egyik pólóm volt rajta. A takaró a lába közé furakodott, és gyengéd volt az arca annak ellenére, hogy a szeme alatt láttam, mennyire piros a bőr. Tudtam, hogy sírt. Hallottam, és Lizzie is a szememre vetette, hogy vigyázzak rá. Először el akarta vinni haza, de megmondtam neki, hogy holnap beszélnem kell vele, és ha nem enged be a házukba, akkor az nem fog összejönni. Erre felhúzott orral ugyan, de bólintott és elment.

Tudtam, hogy őrültség volt rázúdítani tegnap az egészet, de szétvetett a féltékenység, és fogalmam sem volt, hogyan tudtam volna leállítani magamat. Kayden a legrosszabbik fajtából származó idióta, és nem engedhettem, hogy hozzányúljon, ami az enyém.

Mert te jó ég, igen, tényleg az enyém volt. Az én Bambim. Lehet, hogy nem úgy volt az enyém, de minden porcikám tudta, hogy meg akarja szerezni. Az elmúlt hetek alatt a lányok bár felejtést jelentettek, sosem tudtam anélkül lefeküdni velük, hogy ne lett volna a gondolataimban ez a lány. Pedig olyan átkozottul keveset tudtunk a másikról... És bár Darcy kezdett szépen kinyílni, és már nem volt olyan csendes, egy ajtó azonban csukva maradt, és tudtam, hogy ha nem akarja, akkor sosem fogja kinyitni.

Mi lehetett olyan fájdalmas a múltjában, ami miatt ennyire lakat alá zárta az emlékeit?

Jaj, Daemon, mintha te nem ezt csinálnád!

Megráztam a fejem.

Lizzie tudta, biztos voltam benne, és annak ellenére, hogy én nem voltam biztos benne, mi is volt a múltjában, fájdalmas volt a gondolat, hogy talán vele is megtörtént ugyanaz, mint velem. Egy tragédia... Most viszont, hogy egyre jobban kezdtem megkedvelni, és ahogy egyre jobban afelé sodródtam, hogy talán még ennél is többet érezzek, tudtam, ideje nem mellébeszélni.

Felsóhajtottam. Sejtettem, hogy sokáig nem fog felkelni még tekintve, milyen estéje volt tegnap, ezért hagytam egy üzenetet, hogy elmegyek a húgomhoz és a nevelő anyámhoz, hamarosan visszajövök. Kértem, hogy maradjon, mert muszáj lenne beszélnünk a tegnapról és arról, hogy ez pontosan, mit is jelent. Én magam sem tudtam, hogyan tudtam ilyen rövid idő alatt megkedvelni ennyire, lehetetlennek tűnt... De vele valahogy elszállt a rossz emlék, vele éltem.

Kiléptem a folyosóra, majd csendben elindultam otthonról. Az úton, a kormány mögött azonban újból a gondolataimba zuhantam.

Hagytam, hogy elveszítsem a fogadást, hagytam, mert az egy ostobaságról szólt, játék volt csupán, itt viszont ott volt a kegyetlen valóság: Darcy kezdett mindennél többet jelenteni nekem, és átkozott legyek, ha hagyom, hogy valaki elvegye tőlem. Hagynom kellett a fogadást, mert ebben a lányban már láttam valamit, amit nem akartam elveszíteni. Annyi mindent feladtam vagy elveszítettem, ha az kell, hogy beszéljek neki apáról, és mindenről, akkor beszélek. Meghallgatom, hogy mi az ő története, és nem fogom azt mondani, hogy sajnálom... Minek tegyem? Úgyis, azt hallgatjuk mindig mindenkitől, hogy sajnálja. És? Ettől még nem változik semmi.