DAEMON

Epilógus

Aki nem ismeri a múltat, nem ítélheti meg a jövőt. A múlt az a talaj, amelyen állunk. Tanítómesterünk, megmutatja, hogy milyen hibákat nem szabad újra elkövetni és mit kell tenni.

Habsburg Ottó

Darcy

2 év múlva

-Gratulálok minden végzősünknek!

Nos, ennyi volt-gondoltam, miközben kisétáltam az oklevéllel a kezemben, a tipikus végzős sapkában az egyetemről. A többiek az ünnepség vége után már kint vártak engem. Én pedig mosolyogva léptem ki az ajtón, hogy fogadjam a gratulációjukat.

Az első, aki a karjaimba vetette magát az Sydney nénikém volt, rögtön utána Tom bácsikám és Melany is sikoltozva ugrált velem együtt, miközben én kacagtam a boldogságtól.

-Annyira büszkék vagyunk rád, kicsikém-suttogta Sydney még egyszer nekem.-És a szüleid is biztos büszkék rád ott fent.

Elsírtam magam, de közben mosoly játszott az ajkaimon. Boldog voltam.

Utánuk a legjobb barátnőm ölelt magához, karján a kicsi Maggie-vel, mögöttük pedig a büszke apuka Rob állt. Mellettük pedig Amanda és Jace állt egymást átölelve. Boldogan karoltak át, de én ezután már csak egy emberre tudtam koncentrálni a válluk felett.

Miután Amanda is jól megölelgetett, én kacagva vetettem magamat a karjaiba. Ő nevetve körbeforgatott, aztán miután letett, hosszú csókkal tapasztotta be az ajkaimat. Aztán eltávolodott, és a homlokát az enyémnek támasztotta.

-Nos, gratulálok tanár néni-suttogta, mire elnevettem magamat, majd elfordultam tőle, hogy a családjától is elfogadjam a gratulációkat.

Hogy mi történt 2 év alatt?

Sok minden.

Amikor Daemon 2 évvel ezelőtt letérdelt és megkérte a kezem, először lefagytam. Nem mertem megszólalni, mert bár a szívem az igent kiabálta, az agyamban folyton felőröltek a kételyeim: mi lesz, ha megint megbánt; mi lesz, ha megint hazudik... És amíg én lefagyva álltam, addig Daemon már majdnem visszaszívta a kérdését, de aztán mielőtt megtehette volna, én belőlem végül mégis az igen szakadt ki. Az ész felett győzött a szív. És ezt egyáltalán nem bántam meg, mert lehet, hogy sok minden történt velünk és még fog is, de a múltban elkövetett hibák nem befolyásolhatják a jelenünket. Legalábbis meg kell próbálnunk arra törekedni, hogy ne befolyásolják. Daemon beismerte, hogy hibázott, és én rájöttem arra, amit ő és Lizzie is szajkózott: túl rövid az élet, ezért minden pillanatot ki kell használni. Daemon pedig már akkor bebizonyította, hogy bár egy fogadásként indult az egész, más lettek az érzései. Hiszen annyi mindent tett értem: összeköltöztünk, megvette nekem Bambit, bemutatott a családjának... Ezért igent mondtam.

Azóta azonban javában felfordult mindenki élete. Amanda és Jace közben szakítottak egyszer, aminek indoka továbbra is rejtély mindenki számára, de aztán alig telt el pár nap és már újra együtt voltak. Már összeköltöztek, és tudom, hogy Jace már megvette a gyűrűt, de tekintettel van Amandára, aki még várni szeretne kicsit, bár őket elnézve nem sokat kell már.

Lizzie és Rob gyermeke megszületett. Maggie-nek nevezték el. Nos, mondhatnám, hogy könnyű eset volt a szülés, de ha róluk van szó, akkor semmi sem volt egyszerű. Lizzie olyan sértéseket vágott Rob fejéhez, amiket szerintem életemben nem hallottam tőle, és folyton azt ismételgette neki, hogy „Ez mind a te hibád, te idióta!". Azt hiszem a nővérek már rutinosak lehettek ebben, ugyanis amikor én rémülten az egyikre pillantottam, ő csak legyintett. És sajnos nem egy pár óráig hallgattuk ezt, hanem több, mint 9 óráig. Azt hiszem, Rob idegei kötélből lehetnek, ugyanis nagyon jól kiállta a próbát. Lizzie pedig végig kitartott, és soha nem láttam még annyira boldognak, mint mikor a kezébe adták a kislányát, és ő felnézett könnyes szemeivel Robra, aki köszönetet adott neki Maggie-ért.