DAEMON

12. fejezet

Helló, helló, helló!❤

Tudom, azt mondtam, hogy 17.-e után jelentkezek, de szerencsére beértem magam, és sikerült idő előtt befejeznem a következő fejezetet. Azt nem ígérem, hogy a következő jövőhétre elkészül, mert kedden még vizsgázom, de karácsonykor mindenképpen jelentkezem vele. 

Az, hogy most új fejezetet tudtam posztolni, az a kitartásotoknak, a rengeteg megtekintésnek, vote-nak, illetve a kommentjeiteknek köszönhető. Hiszen a motiváció, hogy hetek alatt ezres megtekintések vannak a könyv fejezetein... Húú, nagyon megtisztelő! Köszönöm nektek ezt a rengeteg szeretetet, és örülök, hogy ennyire tetszik nektek a DAEMON!

Nos, utólag is boldog Mikulást mindenkinek!🎅 És jó olvasást az új fejezethez! 

Szeretettel:

Skyler❤

________________________

"Bátraké a szerencse."

Közmondás

Darcy

3 hónap múlva...

Az életem hivatalosan is fenekestül felfordult.

Amikor visszatértem a nyári szünidőre a nagynénémékhez, tudtam, hogy mit kell tennem. Vagyis miket kell tennem. Először felhívtam a volt pszichológusomat, kértem időpontot tőle egyetlen egy konzultációra. Ő volt az, aki a múltamban helyrerakott és nekem szükségem volt rá, hogy egy kicsit megint megtegye.

A másik ilyen fontos dolog a jelenleg kezemben fekvő kézirat volt. Miután eljöttem a pszichológustól, tudtam, hogy mit kell tennem. A kezemben feküdt az egyetlen könyv, amit valaha is írtam a világon, de úgy döntöttem, készen kellett állnom arra, hogy legalább az érzelmeimet papírra vessem. Nem az én élettörténem volt benne, fiktív volt minden részlete, de az érzelmek, amelyek kivetültek, azok pontosan az enyémek voltak, mindet átéltem.

A pszichológusom, Dr. Brenner jó ötletnek tartotta, hogy mindent kivetítsek, hogy mindent leírjak. Ő „terápiás írásnak" nevezte. Én pedig mit tudtam volna vele ártani.

Az első nap, amikor leültem, a kurzor sebesen villogott a fehér lap felett. Egy szó sem volt leütve. Egész éjjel fent voltam, amikor végül kész voltam leírni a gondolataimat. Azonban, mikor a gát áttört, az érzelmek elárasztották, minden szó kirepült a fejemből oda, a kurzor elé. Nem hittem volna, hogy az összekötött szavaknak van bármilyen nemű értelme is, aztán, amikor bevégezettnek tekintettem, összeolvastam és letaglózott, mennyire egy egységet alkotott.

Mintha minden szónak értelme lett volna, mintha minden csak azért született meg, hogy én kitörölhessem a fejemből. Mégis ahogy újra átolvastam, rájöttem, hogy nem tettem volna semmit másként. A múltat nem lehet megváltoztatni, a múlt olyan lesz, amilyen lesz. Nincs időutazás, csak így egy emlékkel, a leírt szavakkal. És nekem ez a könyv volt maga az időutazás.

Az, hogy most itt ültem és vártam egy tárgyalásra, végülis nem az én ötletem volt. Lizzie a múlt hónapok alatt azzal nyaggatott, hogy igenis meg kellene próbálnom kiadatni a könyvet. Sydneyék mindenben támogattak engem, de ők nem voltak oda annyira az ötletért, hogy kitárjam az egészet a nagyvilág elé.

Az írás, az irodalom, a könyv olyan volt, mint a zene. Tanítani szerettem, csinálni már kevésbé. Viszont volt Lizzie hangjában valami, ami miatt fontolóra vettem a dolgot. Egy hétig ültem a könyv lapjai felett, nem írtam át semmit benne, csak bámultam a teleírt oldalakat, el-elolvastam egy-egy részt, aztán meghoztam a döntést.