DAEMON

7. fejezet

Helló, sziasztok!😘

Tudom, hogy eltelt 2 hét körülbelül az előző rész felrakása óta, viszont... Mint már írtam a profilomra, nagyon sűrű és rossz órarendem van, ezáltal nem mindig fogom tudni időben felrakni a részeket. Sajnos, ezért azt szeretném mondani, hogy a részek 2 hetente fognak érkezni. Remélem megértitek, és velem maradtok ezek ellenére is!😘

Jó olvasást kívánok nektek!

Puszi, Skyler❤

_________________________

"A problémák előli menekülés egy olyan verseny, amelyben sosem nyerhetsz!"

Lakatos Levente

Darcy

Nos az, hogy Daemon Conner barátja lettem tényleg totálisan felforgatta az életemet. A campuson már senki mellett nem tudtam úgy elmenni, hogy legalább ne köszönt vagy ne nézett volna rám. Előtte simán láthatatlan voltam, de mióta híre ment, hogy Conner új... Nem is tudom, mije lettem, közkedvelt témává váltam.

Egyértelműen gyűlöltem ezt az egészet. Bár mondjuk most legalább nem amiatt kerültem reflektorfénybe, hogy meghaltak a szüleim és hogy én is mögöttük ültem abban az átkozott autóban...

Egyébként a Daemon és a köztem szövődő barátság rohadtul nem volt stabil. Ő is érezte ezt, ezért kérte, hogy beszélgessünk egymással, de még akkor is érezhető volt, hogy valami nincs rendjén. Ő elhallgatta a saját történetét, én pedig az enyémet. Könnyebb volt ez így, a felületes témák nem fájtak annyira, ha pedig olyanba nyúltunk bele, nem feszegettük a témát.

Csakhogy bárhogy is próbálkoztam, lassan ez nekem sokkal több lett, mint egyszerű barátság, nem szerelem volt ez még, korántsem, de a bizsergés ugyanott maradt, és egyszerűen csak hiányzott, hogy valaki – pontosabban Daemon törődjön velem. Legalábbis nem barátként... Pedig az sokkal könnyebb lett volna, ha csak úgy tekintek rá. Nem lettem volna féltékeny minden egyes lányra, akinél ott töltötte az éjszakát vagy akikkel a bulikban volt. Sajnos, én mazochista még Lizzie-t is megkértem, hogy meséljen a bulikról, amiken én nem akartam ott lenni, de egy idő után már inkább azt mondtam neki, hogy nehogy elmondja, mi történik ott.

A történetek, amelyek Daemon alkalmi partnereiről szóltak, sokkal jobban felhasították a sebeket bennem, mint azt gondoltam volna. A szerelem nekem sosem volt opció, legalábbis eddig úgy tűnt, de vele még ezt is annyira szerettem volna. Mégsem mondhattam igent, mégsem tehettem azt, amit akartam. Daemon és én két külön világ voltunk, tele sebekkel, amelyek nem olyan könnyen gyógyulnák ám, inkább csak továbbra is ott gennyesednek a felszín alatt.

Hiába mondtuk egymást barátoknak, tudtam, hogy idő kérdése, de kirobban a bomba, és ez a hirtelen jött barátság egyszer csak megszakad. Tudtam, éreztem, hogy ennek is az lesz a vége, mint ami az általános iskolás és a gimis barátaimmal volt. De kivártam, és miért? Mert rohadtul önző voltam, hogy lemondjak Daemonról, legalábbis addig, amíg végül el kell majd búcsúznom tőle...

Lizzie őrültnek gondolt, azt mondta, hogy köztünk több lehet ennél, csak tovább kellene látnom az orromnál, és hogy Daemon megértené, ha elmondanám neki a dolgaimat, de... De féltem attól, hogy valakinek megnyíljak, túlságosan elegem volt, hogy megbántsanak engem az emberek, és hogy megint nekem fájjon. Elvégre ki szeretné, ha állandóan csak bántanák őt, még akkor is, ha akaratuk ellenére történik?

Kellett egy terv. Egy terv, amikor elbújhattam az elől, hogy be kelljen vallanom Daemonnek az igazat. Be kellett fejeznem ezt a barátságot, minél hamarabb, mielőtt bármelyikünk sérülni fog. Így hát döntésre jutottam, beszélnem kellett Daemonnel, hogy ne keressen többé. Meg is volt rá a legmegfelelőbb alkalom: ma este bulit tartanak. És bár lehet, jobb lenne kettesbe lennünk, amikor megmondom, hogy nem lehetek többé a barátja, de aztán eszembe jut, hogy ha kettesbe maradok vele, akkor a józan eszemnek annyi.