DAEMON

10. fejezet

Meglepetés!!!❤

Sziasztok!

Itt az újabb fejezet! Először is remélem, szántok egy kis időt arra, hogy ezt a pár mondatot elolvassátok, mert nagyon sokat jelentene nekem.

Köszönöm szépen azoknak, akik kommentelnek, és ennyire várják, hogy jöjjenek az újabb részek. Igyekszem hozni őket, de sajnos elég kemény félévem van az egyetemen, legyetek elnézőek velem. Ígérem, hogy mindenképp be fogom fejezni a történetet, és hozni fogom a fejezeteket minél hamarabb.❤

Úgy gondoltam, ha már október vége van, akkor az utolsó napon elhozom nektek a következő fejezetet... és azt az azt követetőt. Két kisebb fejezetről beszélünk, amely fontos fordulóponthoz viszi hőseinket. 

Remélem, ezek is ugyanúgy fognak tetszeni, mint az eddigiek. 

Puszi, Skyler❤

____________________

"Az első pillanatban nem mindig látjuk át, hogy mi mutatkozik meg az eseményeken keresztül, (...) de valójában a veszteség is minket szolgál, lehetőséget ad egy újfajta teremtés létrehozására."

Ara Rauch

Daemon

-Darcy, ne-kiáltott fel valaki, én pedig abban a szent pillanatban realizáltam, hogy mit is teszek.

Elrántottam a számat Phoebétól, és az ajtó felé fordultam.

Éreztem, ahogy az egész testemen végigszalad a borzongás, majd ahogy megdermedek.

Darcy állt az ajtómban. Kissé zilált külsővel. A távolban hallottam Lizzie káromkodását is, és ahogy a haverjaim sziszegve próbálták megállítani, hogy rám ne rontson, de én csak az előttem álló lányra tudtam koncentrálni. A szemében könnyek csillogtak, olyan volt, mintha kitépték volna a szívét...

Vagy inkább az enyémet.

Tudtam, ahogy Darcy eltűnt az ajtóból, hogy a kapcsolatunk már soha nem lesz ugyanaz. Valami olyasmi is csillogott ott Darcy szemében, ami teljesen más volt eddig. Beismerés volt, mintha valamit elfogadott volna, és mégis pillanatokon belül ezt a kis villanást elnyomták a szomorúság könnyei. Miattam.

Ellöktem magamtól Phoebe-ot, és kiszaladtam a szobámból. Lizzie továbbra is őrült módjára viaskodott a haverjaimmal. Szegény olyan fájdalmas és dühös arccal nézett rám, hogy tudtam, nekem annyi volt. Teljes mértékben elvágtam magam tőle és a barátnőjétől is. Nem fogom tudni kimagyarázni. Olyan félreérhető helyzetben találtak engem, amelyet hiába magyaráztam volna meg, úgysem hittek volna nekem. Hogyan is hihettek volna? Hiszen nyilvánvaló volt a látvány. Én és Phoebe csókolózva. Ezt nem lehetett megmásítani.

Viszont nem volt igaz. Egyáltalán nem.

Amikor kiléptem a hűvös levegőre, láttam, ahogy Darcy kinyitja a kocsija ajtaját, és be akar szállni. Amilyen gyorsan csak tudtam odasiettem és megfogtam az ajtó kilincsét. Minden erőm bevetve tartottam, így Darcy képtelen volt bezárni azt.

Láttam, mennyire megviselt. A haja kissé kócos volt, a szemei alatt sötét karikák sötétlettek, a könnyek végigfolytak az arcán. Kissé olyan volt, mintha fogyott volna pár kilót az elmúlt idő alatt. Távolról láttam már a campuson, de bár még az elején próbáltam közelebb menni hozzá, az utóbbi időben már nem akartam próbálkozni. El akart tolni magától, és én hagytam neki, de lehet nem kellett volna?

Felébredt bennem az az átkozott remény. Hát nem látja, hogy milyen érzelmi roncs vagyok? Hát nem látja, hogy az elmúlt időszak volt életem egyik legnehezebb időszaka? Nem látja, milyen nehéz volt lemondanom róla?