DAEMON

13. fejezet

Sziasztok!❤

Ez egy kicsit rövidebb rész lett, de... A történet szempontjából ez egy összekötő fejezet. Viszont készül az újabb fejezet, úgyhogy azt még vagy 25.-én vagy 26.-án publikálni fogom. Az viszont idén szerintem az utolsó poszt lesz. Talán lesz még egy szilveszter előtt, de ezt nem ígérem.

Jó olvasást kívánok az újabb fejezethez, és pár nap múlva jelentkezem! És köszönöm a nagyjából 15 ezres megtekintést és mindent!

Üdv: Skyler❤

______________________

"A változás olyan ajtó, amelyik csak belülről nyílik."

Tom Peters

Daemon

A szemembe tűzött az augusztusi nap, ahogy végül feltekintettem a házamra. Igen, az enyém volt.

A nyár alatt pár haverral és néhány szakember ismerőssel sikerült megépítenem az én álom váramat. Gyerekkoromban apa megtervezte nekem, én pedig most megvalósítottam. Lassan kezdődött az idei félév, de én már nem az eddigi helyemen kezdem meg az utolsó évemet. A szakdolgozatomat már nem a campuson lévő buliházban fogom megírni, már nem ott fogok hülyülni majd a haverokkal.

Ez a ház lesz az otthonom.

A haverjaim nem mindig értették a pálfordulásom. Hogy is érthették volna, hiszen nem tudták, mi ment végben bennem az elmúlt évek alatt. Apám halála óta kínlódtam az ébrenlét és álomvilág határán, nem tudtam, merre kellene elindulnom. Hiszen a valóság erősen pofán tud vágni, nem? Hogy is ne tenné? Hiszen az élet nem egy film, nem egy sorozat, nem egy könyv. Ebben nem jön a várva várt heppi end csak úgy, mintha előre meg lenne írva, azért könnyen meg kell dolgozni. És én átkozottul ott tartottam, hogy talán ez már nem is jön el nekem.

Apám halála nyitotta fel a szememet, de csak Darcy volt képes tiszta, fényes utat mutatni nekem. Arra viszont, hogy ő mennyire számított nekem, túl későn jöttem rá.

Az elmúlt hónapok alatt rengeteg üzenetet hagytam neki. Egyikre sem válaszolt, de valahogy megnyugtatott, hogy minden áldott nap írtam neki... Néha hülyeségeket, mondjuk, hogy pont néztem az új Marvel Pókember filmet, és hogy mennyire jó effektek voltak benne, de volt, hogy megvallottam neki, hogy mennyire szeretem őt.

És hogy hogy zúgtam bele egyik napról a másikra? Őszintén nem tudom. Csak azt vettem észre, hogy ott volt és kész. Az érzés, a szenvedély, a kényszer, hogy mindentől megvédjem.

Jézusom! Úgy hangozhatok, mint valami nyálas romantikus regény, de ha tényleg így érzek, akkor mi van? Mi történik, ha a szívem legmélyéről utálom magamat, hogy képes volt lemondani és tönkretenni vele ezt az egészet?

Bár nem is az én hibám volt a vége. Ő nem hallgatott meg, amiért még mindig átkozottul haragudtam érte. Néha, amikor rosszabb hangulatom volt, meg is írtam neki, hogy mennyire nem jó döntés volt, hogy így állt hozzá az egészhez. De aztán állandóan azon kattogtam, hogy nem bántottam-e meg, így mindig írtam neki egy-egy rövid üzenetet, hogy ne haragudjon, csak elveszítettem a fejemet, mert hiányzik.

Valószínűleg egyiket sem kapta meg, vagy törölte őket egyből, mert mindegyik olvasatlan volt. Nem is vártam mást, hogy is várhattam volna. Teljesen félreérthető helyzet volt, amiben Phoebe-bal talált, pedig az a buta liba tényleg csak beszambázott hozzám, miután ajtót nyitottam, és bevágta az ajtót maga mögött. Teljesen tönkretéve ezzel a Darcyval lévő kapcsolatomat.

-Na, haver, hogy tetszik?-veregetett vállon Jace vigyorogva.

A ház készen állt, én is készen álltam a változásra, de innen még hiányzott valaki... Így az összkép még nem volt teljes számomra. Az majd csak akkor lesz teljes, ha Darcy is itt lesz majd mellettem. Elképzeltem őt, ahogy nevetve szalad előlem, ahogy fújja a haját a nyári szellő...