DAEMON

11. fejezet

"Az első pillanatban nem mindig látjuk át, hogy mi mutatkozik meg az eseményeken keresztül, (...) de valójában a veszteség is minket szolgál, lehetőséget ad egy újfajta teremtés létrehozására."

Ara Rauch

Darcy

Ahogy elhagytam Daemonék házát, és leparkoltam a saját albérletünk előtt az autómat, elért a mérhetetlen szomorúság. Addig kényszerítettem magamat, hogy visszaszorítsam a könnyeimet, de aztán a gát átszakadt.

Hogy csúszhatott ki a kezeim közül az irányítás?

Mikor csúszhattam el ennyire egy olyan irányba, amibe nem kellett volna?

Annak idején, amikor elhatároztam, hogy egyetemre fogok jönni, ráadásul ide, semmi más nem érdekelt csak hátat fordítani a múltnak, és a jelenre, a jövőre koncentrálni. Nem tudtam, mi vár majd rám. Nem tudtam, mit fognak gondolni rólam az emberek, felfedem-e igazi önmagam. Aztán rájöttem arra, hogy hogyan is érdekelhetném az embereket, ha itt több százan, ezren vannak körülöttünk. Elveszünk a tömegben. Ezt akartam, nem? Mégis miért fájt annyira, hogy az az egy nem úgy vett észre, ahogy én akartam? Fájt, hogy nem szeretett viszont, fájt, hogy nem az enyém volt, hanem mindenkié.

A nagynénémék bent voltak, nem mehettem még fel. Nem láthattak meg így, ezért kitámolyogtam a kocsiból, bezártam, majd lehuppantam a ház előtti padra. Felhúzott lábbal bámultam magam elé.

Hogy hagyhattam, hogy az életem ekkora fordulatot vegyen? Hogy hagyhattam, hogy beleszeressek egy nőcsábászba?

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de nem hiszem, hogy sok, amikor a sarkon feltűnt Lizzie és az unokatestvérem. Szinte rohantak, aztán amikor megpillantottak, megkönnyebbülten váltottak sétára. Alig egy perc múlva azonban már két oldalról fogták közre az oldalamat, szorosan magukhoz ölelve engem. Nem is fogtam fel addig, hogy mennyire sírtam, amíg Lizzie oda nem nyúlt, és le nem törölte.

-Minden rendben lesz, drágám. Együtt kitalálunk valamit-suttogta halkan a hajamba Lizzie.

-Azt mondta, szeret...-suttogta halkan Melany.

Keserűen felnevettem.

-Szeret? Engem? Inkább minden nőt a világon-suttogtam szemrehányóan.

Egy pillanatig csend volt, aztán Mel újra megpróbált felvidítani.

-Ha láttad volna, hogy megkapta a magáét Liztől-mosolygott rám halványan az unokatestvérem, de aztán komolyra változott a hangja és az arca is.-Jaj, Darcy, kár keseregned érte!

-Pedig eddig még a lovagomnak tekintettük-nevettem fel keserűen, miközben visszaemlékeztem a kocsiban megtörtént beszélgetésünkre. Úgy tűnt, mintha ezer éve lett volna, pedig alig volt 30 perce se.

A két lány szomorúan pillantott rám. Egyikük sem tudott, mit mondani. Daemon mindenkit képes volt megbűvölni maga körül, azt hittem, hogy jó ember, azt hittem, hogy minden hibája ellenére ő tényleg jó ember a szíve mélyén, akit érdemes szeretni, aki nem érdemelte meg azt a sok mély sebet, amiket még én sem ismertem.

Elhittem a külső csillogását, elhittem, hogy lehetek vele boldog. Még a titkomat is képes lettem volna bevallani, de ezek után képtelen voltam másra, csak, hogy ellökjem magam tőle. Hogy lehettem volna vele, amikor minden pillanatban rettegnem kellett volna attól, hogy elég leszek-e neki? Lizzie-vel is elhitette, hogy nincs mással, engem akar. A legjobb barátnőmmel is képes volt... A legjobb barátnőmet is képes volt átverni, akkor velem mire lett volna képes? A naiv, csendes lánnyal.

Felálltam a barátaim gyűrűjéből, és letöröltem a könnyeimet.

Amit az elmúlt évek alatt újból és újból megtanultam, az az, hogy az emberek minden körülmények között képesek voltak átverni mindenkit. Amikor az egyetemre jöttem, még hittem abban, hogy az emberek itt talán mások lesznek, hogy itt lesz remény, és talán lehetnek barátaim, más életet élhetek, nem leszek gúny és szánalom tárgya, aztán most megint itt tartottunk.

Hagytam magam szerelmesnek lenni, miközben pontosan tudtam, hogy számomra nem ilyen egyszerű. Főleg nem egy nőcsábásszal.

Újból letöröltem az arcomat.

Ideje volt változtatni. Belefáradtam, hogy a csendes lány legyek. El kellett fogadnom a múltamat, túllépni rajta, hogy mi történt velem és végre szabadnak kellett lennem. Meg kellett tennem a saját érdekemben. Annyi minden történhetett volna, amely elindítja ezt a hullámot, mégis annak az átkozott Daemon Connernek köszönhettem, hogy szerettem volna újra normális, átlagos lenni, újra az a nevető kislány lenni, aki nem lehettem annak idején. Akinek a gyerekkorát beárnyékolta az a tragédia. Aki végül nem tehetett mást, csak tehetetlenül végigülte az általános iskola végét és a középiskolát. Akinek a nagynénjéék bár erősködtek, hogy ha kell, elviszik őt, ő nem akart menni. Bizonygatta, remélt, hogy jobb lesz, elül majd, de nem. Csak rosszabb lett.

És a kislány, aki akkor remélt, annak a szíve most darabokban hevert. Nem remélt tovább, és csak egy még keményebb páncélt húzott. Olyat, amely kívül mostantól újra lesz, belül viszont maga lesz a legerősebb védelem. Többé nem fog egyetlen ember sem átverni engem, többé nem engedem, hogy én legyek tönkretéve.

Élni fogok úgy, ahogy eddig nem tettem.

-Itt az ideje változtatni-suttogtam halkan,megtörten, de kész tervvel a fejemben, és abban bízva, hogy a szívem képes újrameggyógyulni Daemon Conner után.