DAEMON

5. fejezet

"Talán nem is létezhet igazi barátság férfi és nő között. Valahol a lelke mélyén egyikük mindig többet akar, és élteti magában csendben a reményt, még ha nem is vallja be."

John Cure

Darcy

Nem fértem el a szobámban már.

Nem sokkal egy héttel azután, hogy találkoztam Daemonnel a bevásárlóközpontnál, a könyvesboltba is érkezett egy rózsa, a házunkba délután becsöngetett egy futár még egy rózsával, és azon a héten még több virágot kaptam. A szobám lassan tele volt vörös rózsával, liliommal és orchideával. Egytől egyig a kedvenceim voltak.

És mind Daemontől jött. Minden virág mellé írt egy kis üzenetet, egyet sem hagyott ki, és minden üzenetben valami kedves dolgot írt nekem. Azóta nem találkoztam vele, de ma eljött az időpont, hogy újra szemben álljak vele. Remegett a lábam a gondolatra. Vonzott is felé valami, de közben taszított is el tőle, hogy tudtam, nem biztos, hogy könnyen venné azt, ami miatt olyan csendes és visszahúzódó vagyok.

De akkor is szembe kellett néznem Daemonnel, és a ténnyel, hogy egy kicsit lentebb rombolta az évek óta felépített páncélomat. Ez a fiú képes volt arra, amire az előző évek során egyedül Lizzie volt képes. Egyedül ő látta a múltam darabkáit, ő tudta, hogy néha még mindig rémálmok gyötörtök azóta az éjszaka után, és ő volt, aki meg is vigasztalt azokban a pillanatokban, amikor összetörten zokogtam fel az emlékek hatására.

Egyedül ő volt képes engem szeretni, megismerni, milyen is vagyok, és bár Daemon valószínűleg Robon keresztül szerezte meg az infót Lizzie-től, csodáltam érte, hogy mennyire próbálkozott.

Csakhogy nekem nem volt semmi tapasztalatom. Nem volt fiúm, mert ott abban a pletykás, vénséges faluban, ahol éltem mindenki azzal volt elfoglalva, hogy suttogjon a hátam mögött, és hogy sajnáljanak engem a múltam történései miatt. Nem voltam ideális randi alany tekintve, hogy sosem randiztam. Ráadásul volt egy problémám. Vajon képes volt elfogadni, hogy nemcsak lelkileg lehetek sérült? Vajon képes lett volna úgy belenézni a szemembe, hogy sajnál? Nem bántam, ha így volt, de akkor nézzen velem szembe, mások csak lehajtott fejjel voltak képesek elmenni mellettem a folyosón a baleset után. Nem akartam, hogy ő is arra a sorsra jusson, hogy ne akarjon a szemembe nézni.

Ezért inkább távol tartottam magam tőle. Nem hiányzott, hogy rám nézni se akarjon. Örültem, hogy legalább képes volt a szemembe nézni, és addig is csodálhattam az íriszét, és ha már őt magát nem kaphattam meg, azt akartam, hogy a szeme néha még megtaláljon engem.

Beszélnem kellett vele, hogy hagyja abba a nyomulást, a virágok küldözgetését.

Így hát etika óra végén bátorságot gyűjtöttem, hogy ne fussak el, hanem maradjak. El kellett neki mondanom, hogy nem lehetett velem. Hagynia kellett engem, mindkettőnknek ez volt a legjobb. Bármennyire is szerettem volna őt magát, a sérülésével együtt meglátni és megismerni, de tudtam, hogy két sérült ember nem lenne képes teljesen szeretni egymást. Hogy is lehetne, ha mindkettejük a múltjukba ragadt, a múlt történései határozzák meg minden mozdulatukat?

Daemon meglepve torpant meg, amikor meglátott az ajtó előtt a folyosón rá várva. Szinte ijesztően lassan lépett hozzám közelebb attól félve, hogy elijeszt. De attól függetlenül, hogy remegtem az idegességtől, hogy minden pillanatban arra vágytam, hogy elmeneküljek, mozdulatlanságra kényszerítettem a lábamat.

Daemon továbbra is annyira jóképű volt. Kissé kócos, barna haja rendezetlenül állt, csak a kezével túrt bele néha, miközben felém közeledett. Fekete, vastag kabát volt rajta, és egy kék ing alatta. Kristályzöld szeme élénken villogott, amikor elém lépett.