DAEMON

17. fejezet

Sziasztok!😊

Kicsit megcsúsztam, sajnálom! De most itt a következő fejezet! A  18.-at nem ígérem a hétvégére. Figyeljétek a profilomat, kövessetek be és a követőim értesítést fognak kapni arról, amikor jelzek, hogy mikor fog felkerülni az új fejezet.😘

Jó olvasást kívánok! Jöjjön Darcy nagy titkának leleplezése!

Üdv, 

Skyler❤❤

_______________________________________

A halál a Hideg Asszony. (...) Jön, amikor kedve tartja, viszi, ami kell neki. Arca nincs és hangja sincs. Csak jön és visz és megy a Hideg Asszony. Ez minden. Mentében kap el és visz el, aztán bedug valami lyukba. És az utolsó égboltszeletben, amit látsz, mielőtt végleg elföldelnek, még egyszer megjelenik, és rád lehel. És minden, ami eztán marad neked, a sötétség. Meg a hideg.

Robert Seethaler

Darcy

Néha az életben mindig meg kell hozni egy döntést. Olyanokat, amelyek az egész életünkre kihatnak. Olyanokat, amelyektől az ember legszívesebben messze menekülne. Amelyek olyan terhet tesznek az ember vállára, amelyet nehezen hozunk meg.

Az ember alaptermészetébe benne van a „Fuss vagy üss!" vészhelyzeti jelző. Ez egy ősi ösztön, amelyet soha, senki nem tud elengedni, amely a lényünk egy darabkája, amely automatikusan bekapcsol, amelytől képtelenek vagyok elszakadni. Ez az érzés uralkodott el most rajtam. Olyan titkok nyomták a vállamat, amelyek szétfeszítettek belülről, és amelyeket képtelen voltam a felszínre engedni eddig a pillanatig. Az ösztöneim azt súgták, hogy zsigerből futnom kellene, hogy nem kellene hinnem Daemonnek, hogy amit ott mondott a teraszon egy nagy hazugság... De a szívem, az az átkozott szívem elárult! Már előtte tudtam, hogy meg akarok bocsátani neki, de a baleset volt a döntő pillanat, a döntő lökés, ami miatt úgy éreztem, hogy el kell neki mondanom a múltamat.

Itt volt az idő, hogy az a rettegéssel és félelemmel teli ajtó kinyíljon. Hiszen annyi minden történt már velem, annyi mindent kibírtam, de amikor nekicsapódott a testemnek az a kocsi, lepergett előttem életem részleteinek történései, és rájöttem arra, hogy hiba volna tovább rejtegetnem önmagam itt is. Ma már nem az az összetört lelkű kislány vagyok, aki voltam, talán könnyebben fogom viselni, ha elutasítanak, ha sajnálnak. Talán... De csak talán Daemon még meg is fog érteni, és talán egyszerre nyílunk meg a másiknak. És talán a múltban elkövetett ostoba hibák ellenére lehetünk újra barátok...

Vagy annál is többek.

Daemon lépett be a kórterembe. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült, amikor meglátta nyitott és éber tekintemet, ahogy rápillantottam.

Lassan lépett közelebb, és leült az ágyam melletti székre. Óvatosan nyúlt a kezem felé, engedélyt kérve, hogy megfoghassa, mire bólintottam.

-Örülök, hogy jobban vagy-vette két keze közé a kezemet, majd csókot nyomott rá.-Lizzie... Lizzie azt mondta beszélni akarsz velem.

-Igen. Azt szeretném, hogy... Hogy hallgass meg. Nagyon ritkán beszélek erről bárkinek is.

-Megrémítesz-suttogta megtörten.

-Nem lesz kellemes mese, az én életem sosem volt kellemes, de... Voltak jó pillanatok is. Én csak arra kérlek, hogy ne szaladj el, és ne utálj meg...-suttogtam megtörten, a könnyeim lefutottak az arcomon.

Daemon bár mondani akart valamit, nem hagytam, mert beszélni kezdtem és a múltam megelevenedett előttem és Daemon előtt. Ő végül figyelmesen hallgatott, de én már messze jártam attól a kórteremtől.